Hol lakik az Úristen

 

Ahogy a mamámtól megörökölt dunna rám nehezedik, mindjárt Imi busa feje jelenik meg előttem: – Na, idefigyelj! – kezdi azonnal, és hiába szorítom össze a szemem, továbbra is az orrom előtt lebeg, mint egy hatalmas, vörös lufi. – Te… Te kis…! – Hatalmas, vörös, sipítozó lufi képében látogat meg a nagybátyám, akiért egykor úgy rajongtam, és sehogy se tudom elhessinteni. Még csak pár órája váltunk el, és félszeg meghívásomat nem egészen így értettem.

Imi volt a Nagyfejű, én meg a Pulykatojás, ez jutott eszembe délután a toron: ilyenekkel cukkoltuk egymást, amikor még a teste is nagy volt, és a tekintete sem imbolygott összevissza, tárgyak között keresve menedéket az emberek elől, akik folyton bámulják, és hozzá akarnak szólni, ki akarják kezdeni azt az épphogy összetákolt és nagy nehezen összetartott valamit, a Kiss Imit, aki a látszat ellenére ő, és nem egy középkorú Lemmy-hasonmás. Amikor megláttam a ravatalozó mellett ácsorogni a vörösre festett Krisztus keresztjének féloldalas takarásában, hirtelen azt hittem rá, hogy sírásó, de a régi bőrkabátjáról végül fölismertem, és a kezem önkéntelenül az arcom elé kaptam. Amikor később, a gödör mellett illetlenül hangosan és gyerekesen hüppögve sírni kezdtem, nem is drága halottunkat (a papunk mondta így a koporsó fölött), hanem Imre hercegemet sirattam (apukám hívta így a háta mögött). Hazafelé meg se szólaltunk a kocsiban, csak hallgattuk, ahogy anyukám térdén összekoccannak a nefelejcses tányérok a kátyús úton. A hugival ilyenkor összeakadt a tekintetünk a visszapillantó tükörben, mintha mi is egymásnak ütődtünk volna.

Mindig Imi kezdte a kötözködést, de igazából hagyta is, hogy visszafeleseljek. Kivéve akkor egyszer: most is látom, ahogy nő a feje, és a szája szélén, a sötét sörték között úgy csillog a szaftcsík, mint a gyöngyházfény, ha az ember csak úgy, ripsz-ropsz kente föl. − Majd én… majd megmutatom! – Olajos mutatóujja fenyegetőn szúr felém. – Neked! – De beleremeg. − Hogy hol lakik az Úristen! − És beleremegek én is. − A jó ku... vagyis a jó édes... – Pedig én nem is akartam, csak úgy kicsúszott… − Ajóédesúristenitneki! − És visszaszívnám, mint a taknyot, mielőtt elkapnák és csavargatni kezdenék az orrom, hogy fújjam, mérgesen, csak legyen minden úgy, ahogyan pár pillanattal korábban: némán eszünk, csak az evőeszközök zörgése és a hugi csámcsogása zavar bele a nótaszóba. A mamám épp nincs az asztalnál, biztosan kiment a kamrába valamiért, az apukámnak pedig meccse van, ráadásul idegenben játszik, úgyhogy nem is terítettem neki, sőt a helyére ültem. Majd délután úgyis értünk jön, és az új helyemen eszi meg a fölmelegített ebédet, aztán ledől, nekünk meg egyszerre mehetnékünk lesz. – A nagynak még leckéje van – sopánkodik az anyukám, de apukám ki se nyitja a szemét, csak a szemöldökét húzza össze, és a szája mozog, mire az anyukám kirohan, és bevágja maga mögött az ajtót. Ezt nem szabad, de nincs, aki rászóljon érte, mert a mamám éppen süteményt szel a kávéhoz, én, Pulykatojás pedig a focis színezőmmel vagyok elfoglalva.

Régen mi is kijártunk szurkolni, az anyukám meg én, és a hugit is kivittük magunkkal babakocsiban. Ott kiabáltunk a pálya szélén, és az apukámék győztek mindig, és az apukám minden gól után kinézett, és integetett nekünk, még cigánykerekezett is egyszer, amikor megnyerte a kupát. Sokat játszottam azzal a kupával, amíg el nem játszottam autóskártyán. Sajnos azóta nem nyert másikat, vagy eldugta előlem, nehogy eljátsszam megint. Talán nem megy nekik a játék, mióta nem járunk ki, mert sokat kell segíteni a mamámnak meg Iminek a földdel, amit nem lehet eladni, mert abba a mamám belehalna, de a földtúrás meg nem való az apukámnak, mert ő városi gyerök, legalábbis a mamám szerint, az Imi szerint pedig jobbfajta embör, akinek attól is kilyukad a tenyere, ha csak ránéz a kapára, úgyhogy mindenkinek jobb, ha inkább a saját dolgával foglalkozik, focizik és cikket ír, amíg mi dolgozunk.

A mamámnál mindig csak egyet alszunk, és ilyenkor egy ágyban fekszünk a hugival, a mesedunna alatt. Már az anyukámnak is mesélt ez a dunna, mert a nagymamája tömte teli mesékkel. Este olyan sötét van a kisszobában, hogy nem látok semmit, csak azt, ami a dunnából kibújik, és néha belesúgom a hugi fülébe: például, hogy éjjel, amikor mindenki alszik, a dunna mélyéről kimásznak a jancsibogarak, és akkorák, mint a tenyerem, és a fűrészfogaikkal elrágják az aranyhaját, mert attól lesz ezer életük. Nekem nem kell félnem tőlük, mert csak a szőkéket szeretik. Amikor sírni kezd, hogy olyan kopasz lesz, mint a Julis baba, megígérem neki, hogy egész éjjel őrt állok, és még a kísértetektől is megvédem, meg a rablóktól is, és agyonnyomom a jancsibogarakat mind egy szálig. Cserébe, ha legközelebb csokit kapunk, adja nekem az övé felét, és ha kérdeznék, ő is szilvás gombócot kér ebédre. Meg is ígér mindent, csak védjem meg, aztán a következő pillanatban szuszogva alszik, én pedig egyedül maradok a mesémmel.

Másnap reggel tovább gondolkodom a jancsibogarakon: vajon hogyan, mivel lehetne fokozni a félelmetességüket? Mondjuk, fúrófejjel, esetleg öt fúrófejjel, vagy ásólábakkal, nyolccal. Elképzelem a jancsibogarakat a fűrészfogakkal, mind az ezerrel, meg a fúrófejekkel, meg az ásólábakkal, de annyi hely van egy jancsibogáron, valami félelmetessel még föl lehetne vértezni… például kerülhetne rá egy szörnyűséges szeplőszúró fullánk, ne én legyek az egyetlen Pulykatojás a családban!

Szavam se hallani egész délelőtt, nem is lábatlankodok, mégis csontos húst kapunk ebédre, pedig szilvás gombócot kértünk. A hugi szó nélkül szaggatja le a húst a csontról, fülig zsíros az arca. Muszáj az asztal alatt bokán rúgnom, de köztünk ül anya. Tologatom a tányéron a húscafatokat, de a szaftos nokedlit mind megeszem, az Imi mégse bírja ki kötözködés nélkül: – Mi az úristen bajod van neköd, hogy még a csirkepörkölt se elég jó az úri gyomrodnak, mi? – Tudod, hogy nem szereti a csontot – feleli az anyukám. – De hát mi se a csontot rágjuk, nővérkém – röhögi el magát Imi –, nem vagyunk kutyák! – Nekem meg az talál az eszembe jutni, hogy akkor mit ugatsz, mi?! És nem csak eszembe jut, valahogy ki is csúszik. Épp csak magam elé motyogom, de a rádió reccsen egyet, és egy pillanatra elhallgat, akkor csúszik ki éppen. – Mit mondtál? Na, idefigyelj, te! – Csak úgy köpködi a szavakat vöröslő fejjel, és közben egyre közelebb hajol hozzám. Látom a húscafatokat a szájában, muszáj becsuknom a szemem.

Pofon csattan az arcomon. Azonnal fölpattanok, és kiszaladok az udvarra. Az üvegajtó nyitva marad utánam, pedig nem szabad nyitva hagyni, mert bejönnek a legyek. De most rossz vagyok, mert pofon vágott az anyukám, ilyet eddig nem csinált soha. Tudom, hogy ő volt, mert puha és illatos volt a pofon. Szaporán és hangosan ver a szívem, a Zsömle örömében csóválja a farkát, föltekeri magát a láncra, azt hiszi, a maradékot hozom ki neki, nem foglalkozom vele. Megint kiöntötte a vizét a buta dög, dögöljön szomjan.

Először a ház előtti meggyfára akarok fölmászni, de elsőre nem sikerül. Nehéznek érzem magam, és még az anyukám is kijöhet, és lentről kiabálhat. Inkább elindulok az úton, de nem a játszótér, hanem a temető irányába. A dédike háza előtt óvatosan körülnézek: üres az udvar és üres az utca is, átmászok a kapun. Szerencsére megdöglött az a szemét Sámli, aki egy éve úgy megharapott, hogy tetanuszt kellett kapnom. Éppen aznap nyúlt ki, amikor a dédike kórházba került, pedig a dédike nem is szerette, és annak sem örülne, ha most itt látna, mert engem is utál. Egyszer azt kiabálta rám, amikor leszakadt a kis almafa ága alattam, hogy el fog vinni az ördög a többi átok rossz kölökkel a pokolba. Utána azt álmodtam, hogy beletekert a kendőjébe, és bedobott a kútba, és zuhantam le a pokolba, az ördög meg az a szemét Sámli volt a hegyes kis fogaival, és ahogy zuhantam lefelé, tátott szájjal várt odalent, és én sikítottam, de szerencsére fölébredtem, mielőtt teljesen leestem volna.

Jó nagy lett a fű a dédikénél, vannak benne lapulevelek is, meg papsajt, jót lehetne benne hengergőzni. Meglátszik, hogy régen nem kaszált az Imi, veszekedett is vele a mamám ebéd előtt, hogy mit szólnak a szomszédok a rendetlenséghez?! Pedig hajnal óta kint volt, szakadt róla a víz, amikor bejött ebédelni. De azért még nem kellett volna úgy kiabálni! Bosszúból teletömöm magam a szőlőjével, amit annyira sajnál, még a zsebemben meg a markomban is elviszek annyit, amennyit bírok. Csak megmosni nem tudom, mert a kerti csapból nem folyik víz, a kerekes kúttól meg félek, mert a szegény tanító kislányát, a Manyikát is az ütötte agyon, a mamám mondta. Legjobb lesz, ha evés előtt lenyalom a szőlőszemet, aztán köpök, az pont olyan, mintha meg lenne mosva.

Félek, hogy még megtalálhatnak, inkább továbbállok. A temetőt nem szeretem, mert ott a Vörös Krisztus vigyáz a sírokra meg a virágokra, és egyszer loptam egy orgonát meg máskor egy mécsestartót, de most muszáj lesz elmenni mellette. Ahogy benézek, eszembe jut, hogy biztosan itt lakik az Úristen, a halottasházban, mert a halottak az Úristenhez mennek. Igaz, nem mind, csak a jók, mint a papám. De az is lehet, hogy ő is csak a hétvégére ugrik le ide, amikor temetés van, és magával viszi a halottat, mint mi a kopasztott csirkét meg a krumplit, vagy a pokolba küldi, ha oda való, mint a piás Tóth, annak sincs már sok hátra, a múltkor mondták. Egyszer leszedte a kukoricánk felét, mert be volt rúgva, de letagadta, mert akkor is be volt rúgva, és nem is adta vissza, mert mindig be van rúgva, úgyhogy már fűtik is neki az egyik kemencét odalent, de neki meg se fog kottyanni egy kis pörkölés, mert már meggyulladt benne a szesz, a mamám mondta.

A papám temetésén nem voltam ott, mert még kicsi voltam. Csak arra emlékszem, hogy sétálgatunk a faluban az Icával, és fagyizunk meg szörpözünk a kocsmában, mindenki nevet, én is, és az Ica is, akit nagyon szeretek, mert olyan szép, de aztán egyszer csak nem az Imi menyasszonya, mert elment egy másik országba dolgozni. Imi folyton azzal szekál, hogy kibe vagyok szerelmes, de én nem mondom meg neki, mert biztosan kinevetne. Egyszer én is megkérdeztem tőle, hogy te meg kibe, abba a kurva Icába, mi? Akkor is elvörösödött a feje, és akkorát nevetett, hogy a könnyei potyogni kezdtek. De hiába nem mondja meg, én úgyis tudom, hogy még mindig az Icába, mert a szerelem a sírig tart, csak annak a hülye Icának a digók telebeszélték a fejét mindenféle katalógusfotózással. Ha ez a katalógusfotózás szóba kerül, mindenki elhallgat, és kevergetni kezdi a kávéját. Az Iminek egy másik nő kell, egy csendes-rendes, mert azt már az elején látni lehetett, hogy ennek rossz vége lesz, ilyesmiket beszélnek anyukámék a kereszttel, de csak ha az Imi kiment a szobából.

Jó lenne megpihenni egy kicsit, de ahhoz előbb egy fedezéket kellene találni. A csatornapart tele van sátrazó horgászokkal, úgyhogy inkább bemegyek az erdőbe, és az első wigwamnak való bokor alá lekuporodok. Mintha nekem találták volna ki: jobbra is, balra is kilátok a levelek között, és azt is mindjárt kiszúrom, hogy nem messze tőlem egy hatalmas kutya áll. Pont olyan, mint az álmomban az ördög, csak tízszer akkora. Alig egy köpésre van tőlem, a farka bozontos és hosszú, nem csóválja, a part felé figyel. Óvatosan leteszem a kezem a földre, hogy valami szilárdban megkapaszkodjak, ehelyett puhába nyúlok. Fölemelem a kezem, és úgy maradok. Mellettem vécépapír tekereg az avarban. Hirtelen szellő rázza meg a bokrot, mint egy csörgődobot, valahol harkály kalapál, és énekesmadarak dalolnak kórusban. Egyszerre beterít a bűz, és a kutya már emeli az orrát, hegyezi a fülét, mindjárt kiszagol, mindjárt megneszel, ha megfordul, nekem végem, már levegőt se veszek, csak a bőrömön, mint egy levelibéka, és szeretnék összemenni, megbújni egy falevél alatt, vagy fölrepülni, mint egy begazolt fácán, vagy köddé válni, mint a mesében, de ez nem mese, és ha meghalok, biztosan nem az égbe jutok, hanem a föld alatt rohadok el a piás Tóthtal meg a Sámlival együtt, se az anyukámat, se az apukámat, se a hugit nem látom soha többé, mert ők a jók közé mennek a papámhoz az égbe, és valaki füttyent, a kutya fölvakkant, és kiszalad a partra. Fölpattanok, rohanni kezdek az ellenkező irányba, ki a bokorból, ki az erdőből, be a kukoricásba, lélekszakadva futok, a megsárgult levelek összevissza kaszabolnak, de én csak futok, futok futok és futok, amíg el nem esek.

Sokáig lihegek a földön fekve. Aztán hozzádörzsölöm a kezem a földhöz, föltápászkodok, és elindulok a kukoricaszárak között. Hirtelen hangot hallok, abba az irányba fordulok. Megpróbálok a sorok között átfurakodni, de a kukoricaszárak folyton az utamba állnak, mintha Adj, király, katonát! játszanának velem.

A mamám azt szokta mondani, hogy az Úristen megsegít. Segítség, próbálkozom, de a kukoricák susogását nem tudom túlkiabálni. Hol lakik az Úristen?, nyújtogatom a nyakam, de hiába, nem látok mást, csak a hatalmas, kék csíkokat fölöttem, a nagy sárga rengeteget körülöttem és a fehérre szikkadt földet a lábam alatt. Az Úristen az égben lakik, de most nem lát, mert elvesztem a kukoricásban. Rossz voltam, és a rosszakkal nem foglalkozik, azt a kutyájára hagyja. Talán nem ér rá, dolga van, meccset néz, vagy az Izaurát, vagy készül másnapra, vagy zoknit stoppol, vagy hirtelen el kellett mennie, majd nemsokára megjön. Talán szunyókál ebéd után, ahogyan nekem is kéne. Talán csak elunt, és most másra figyel.

Megpróbálok letörni egy csövet, de hiába cibálom, a kukorica nem ereszti. Toporzékolni kezdek, addig ütöm-rúgom a kukoricát, amíg szusszal bírom. A szandálom talpa leszakad, fél lábbal zokniban megyek tovább. A föld hideg, és a göröngyök szúrnak, de hamar megszokom. A tekintetemet a földre szegezem, nem állok meg, csak megyek előre. Csak a szikes talajt és a poros lábaimat nézem, a szandálost és a zoknist, mint két mesebeli állatot, hátha kimentenek innen.

Hirtelen minden megváltozik, káprázik a szemem. Kint vagyok a kukoricásból, magam sem értem, hogyan, de kiértem. A földút szélén állok, mögöttem a kukoricás, előttem a nagy kékség, alatta körös-körül a sárgán elnyúló határ. Fönn, magasan repülők cikáznak, én látom őket, de ők nem látnak engem. Átvágok az úton, a lemenő nap felé indulok, a szemem megtelik könnyel. A túloldalon már leszedték a kukoricát, az úttól nem messze egy szárkúp áll, oda akarok bemászni, ahol nem ég ez a csúfondáros vörös fény, és végre összekuporodhatok.

Hóóó, két ló tornyosul fölöttem, a szemük letakarva, mindjárt agyontaposnak, de még idejében félreugrok. Egy néni lekiabál a bakról, hogy ki fia-borja vagyok, és mit keresek itt. Köszönni kell, de elcsuklik a hangom. Azért a nevem meg tudom mondani, de a néni csak hümmög. Aztán megmondom az anyukám nevét, mire a néni leszáll a kocsiról, és földob hátra a kapák meg az ételhordó meg a kulacs mellé, és káromkodva megfordítja a kocsit. Szomjas vagyok, de nem víz van a kulacsban, hanem bor. Savanyú a banya bora, csak egy kicsit iszom belőle, az Imié sokkal jobb ennél. Hirtelen eltűnik a fény, és lehűl a levegő, lassan csöpögni kezd, és én odatartom az arcom, odatartom a testem, és hagyom, hadd verjen el a zápor, mintha ennyivel megúszhatnám.

A mamám háza előtt ott áll az autónk. Leugrok a kocsiról, köszönés nélkül sompolygok befelé, de ahogy beteszem a kaput, abban a szempillantásban nyílik az ajtó, és előbukkan a nagy bozontos lángoló fej, és én elhajítom a szandált, és hanyatt-homlok rohanok, át az udvaron, be a budiba, és a hátam mögül a nevemet hallom, és gyorsan eltolom a reteszt, és teli torokból ordítok, kint pedig ő ordít, és rázza az ajtót, én meg okádni kezdek, dől belőlem szőlő és nokedli, valaki szorít, présel, segítség, nyögöm, agyonnyom, repülőgép zúg a fejem fölött, de nem látom, mert a fejemben, mert minden elszürkül, és zuhanok, és a homlokom keményen koppan, előrecsuklok, és az a bűz megint és egy csattanás, és nehézség és könnyűség egyszerre, és világosság újra, levegő, szürke ég, levegő, aztán szalad-szalad-szalad a világ, de nem tudom, hová, visszafelé, és nem hallom, mit mond, olyan halkan beszél, és miért, és átkarol, aztán minden vaksötét.

Amikor kinyitom a szemem, sötét van. Hiába tapogatózom, nincs mellettem senki. Olyan csönd van, mint a mamámnál, csak a szuszogás hiányzik mellőlem, és a dunna súlya. Ledobom a takarót, és kimászok az ágyból. Imbolygok, mintha minden oldalról súlyok húznának lefelé. Találomra elindulok, de rögtön megbotlok valamiben, fölrúgom, kiömlik, belelépek, de valahogy odatapogatózok a másik ágyhoz. Odakucorodok mellé, erre ő motyog valamit, és behúzódik a falhoz. Bebújok a takaró alá, átkarolom, hogy elférjek, és a fülébe súgom a titkot, és kivételesen semmit se kérek cserébe.

Másnap arra ébredek, hogy valaki bökdös. Nagy kék szemével kíváncsian néz rám a hugi, és rögtön rákezdi, hogy áruljam el, miért akartam belebújni abba a büdös budiba, ami tele van kakival. Mit kerestem, talán titkos kincs van ott elrejtve? Rögtön lekeverek neki egyet, aztán megbánom, de már késő. Anyukám a homlokát borogatja, a mamám pedig telefonál, hogy a dédike meghalt az éjjel. Egész nap megállás nélkül sírok, de nem a dédike miatt. Este az apukám próbál megvigasztalni, aztán hirtelen el kell rohannia valahová, majd vacsorára, legkésőbb mesére hazaér, ha semmi sem jön közbe, hadarja, de én csak megvonom a vállam, kifújom az orrom, és előveszem a focis színezőmet.

Rontások

 

1. Lunatika

Mintha egy rémálom vált volna valóra. Mint régen, alvajáró koromban, amikor arra eszméltem, hogy nem tudom, hol vagyok, és az összes bútornak nekimentem a sötétben, reggel pedig kék-zöld foltokkal és torokfájással ébredtem, mert útközben elhagytam a takarómat. Mindig az ágyamban voltam reggel, de csak a kétségbeesett tapogatózást tudtam fölidézni, a megérkezést soha.

Ennél azért jobb a helyzet, próbálom nyugtatni magam. Igaz, hogy az Akácos fölszívódott az éjszakában, mert az összes lámpa kiégett, és az orromig se látok. Vagy lehet, hogy elfelejtették fölkapcsolni őket. Vagy áramszünet van. Vagy sztrájkolnak a villanyosok. Vagy ez valami büntetés. Az összevissza kopogó macskakövek, a túl közelről, hirtelen fölvakkantó kutyák. A fák reccsenései, a redőnyréseken kiszüremlő, villódzó fények, sikolyok és pisztolylövések. A fojtogató füst a levegőben, a leheletem, ami föloldódik az éjszakában. De még így is jobb, mint régen, mert már nem vagyok gyerek, és nem ijedek meg a sötétben, mert tudom, hol vagyok, és hová tartok. Mert szemből sem, hátba sem támadnak nyomulós fényszórók az úton, mert mindenki odaért már, ahová szombat este elindult, haza pedig senki sem indul még ilyenkor. Mert csak én zuhantam ki a közös koordinátarendszerből, hogy az Akácos dülöngélő macskakövein hánykolódjak éjféltájban. Mintha valaki rossz kedvében ideköpött volna, hazacsorgok.

Végre kiérek a házak közül, és meglátom a házunk hunyorgó fényét. Nincs messze, de a Szélső utcához vezető járda kikerüli a közénk ékelődő, sötét földdarabot. Én viszont nem fordulok el a járdával jobbra, megyek tovább egyenesen, szaporán lélegezve bukdácsolok a kemény göröngyök között, nem állok meg, és hátra se nézek. Itt már teljes a sötét, itt már tényleg nem jöhet senki, és nem akarhat semmit. Nem mosolyoghat rám, és nem röhöghet rajtam, nem kérhet föl lassúzni, és nem lökhet rá a Hősök emlékművére, nem hívhat ki sétálni, és nem küldhet el az anyámba, nem nézhet föl a Holdra a megfelelő szavakat keresve, és nem vághatja a fejemhez, hogy te kis hülye, mégis mit képzeltél? Csak én vagyok itt, a pockok és a békák is alszanak a fölszántott föld mélyén. Ez a senki földje, mert csak nappal valakié, de most alszik a Sanyi, és a traktorja is biztosan alszik. Halkan énekelni kezdek, úgy hangzik, mintha egy kidobott kölyökkutya vinnyogna a sötétben. Fölnevetek, ez meg olyan, mintha vakkantottam volna. Inkább hallgatok, de a zihálást nem tudom elhallgattatni.

Valami mégiscsak van itt, hirtelen megérzem a levegő változásából, és egy pillanatra visszahőkölök. Valami lett itt, de hiába meresztem a szemem, a távoli fényponton kívül semmit se látok. Kutyaugatás, egyre hangosabb, ami nem jelenthet mást, mint hogy közeledem a célhoz. De mintha az ugatás is közeledne hozzám, gyorsabban, mint én hozzá, és egyre hangosabb és egyre közelebbről hallom, és már nincs időm eltöprengeni, megijedni, visszafordulni, kétségbe esni, elátkozni a hülyeségem, hogy mit keresek itt tökegyedül a semmi közepén, már meg is érkezett, már itt is van három toroknyi csaholás, három toroknyi kénkőszag, három toroknyi gonoszság, három kisördög a feneketlen éjszakában, mint megveszett, sötét holdak köröznek és csattogtatják a fogaikat körülöttem, hiába rúgok jobbra-balra, hiába szidom őket, hiába parancsolok rájuk, csak a levegőt rugdosom, és elcsuklik a hangom, mint az előbb a parkban.

Olyan büdösek, mintha egyenesen a pöcegödörből másztak volna elő. Szinte megszédülök a bűztől, de nem hagyom magam, visszafojtott lélegzettel gyorsítok a lépteimen. Csak minél hamarabb kiérjek az útra, onnan már csak pár lépés a kapu, csak odáig jussak el végre!

A dögök egyre kisebb sugarú körökben szökdécselnek körülöttem, az egyik a lábikrámba kap. Fojtottan följajdulok, pedig nem is fájt. Szedem a lábam, ahogy csak bírom, de folyton megbotlok, megcsúszok, és összeakadnak a cipőim, bokán rúgom magam, és a saját sarkamra lépek, mintha egyre hepehupásabb lenne a föld is alattam, és a fény is beleragadt volna az éppen elérhetetlen közelségbe, mintha egyhelyben futnék.

Csak el ne essek. Bármit, csak el ne essek, csak a földre ne kerüljek! Még csak bele-belekapnak a lábszáramba, csak hozzáütik hegyes fogacskáikat, még nem vájják bele, csak játszanak és röhögnek rajtam. Még csak melegítenek, csak hergelik egymást a szemét dögök!

De én nem hagyom magam! Még egy harapás és kiabálok, aú!

Morzsi! Morzsi! Egészen halkan kiabálok, nem akarom fölverni az egész utcát. Morzsi, próbálkozom újra, Morzsi! Semmi. Pedig körbeásta a kerítést, ott szökik ki, ahol akar. Morzsi! De Morzsi elcsavargott, vagy behúzta a farkát és ráfeküdt a fülére. Nem erőlködök tovább, már csak néhány méter van hátra az útig, már látom is a házat. A korcsok mintegy varázsütésre fölszívódnak, és tisztes távolból, a szomszéd kerítés mögül ugatnak rám, csak úgy tessék-lássék, mint bármelyik elveszett lélekre szoktak, aki erre talál bolyongani éjjel, ha záróra után rosszul lépett, és letévedt a hazavezető, keskeny ösvényről.

Éppen föllélegeznék, amikor hirtelen megcsúszok, és hanyatt esek, a fejem nagyot koppan a keményre fagyott földön. Erre már a telihold is kidugja a fejét egy felhő mögül, és kárörvendőn végigmustrál. Mintha csak a nővérem önelégült képét látnám… Inkább becsukom a szemem.

A fejem sajgása alábbhagy, a hátamat hozzátapasztja a földhöz a hideg, már semmit sem érzek. Csak fekszek az út közepén, és nem történik semmi. De egy vakkantás végül magamhoz térít, és automatikusan kinyitom a szemem. Most meg olyan, mintha a Hold mégiscsak velem volna, szelíden évődve húzna föl, mégse maradjak itt, a földön fekve, hát nem látom, hogy föltámadt a szél, és elfújta a felhőt? Nem látom, hogy a csillagok is előbújtak? De hát fagy van! A bátyámtól lenyúlt bőrkabát meg egy rossz vicc… Hirtelen tüsszögni és könnyezni kezdek. Fölülök, és megtörlöm az orrom. Az arcom olyan, mint egy kő.

Óvatosan föltápászkodok, és sántikálva átkelek a befagyott pocsolyákkal teli úton. Reszkető kezekkel drótozom ki a kiskaput, halkan káromkodok, és akaratom ellenére jól bevágom. Csak most veszem észre, mennyire remeg a térdem. Egy kicsit muszáj leülnöm a lépcsőre, mielőtt bemennék. Itt már van annyi fény, hogy lássam a leheletemet, és azt is, ahogyan eltűnik egy másik leheletben, miközben a kézfejemet nedves orr kémleli, sajgó lábamra meleg bunda terül, én pedig visszakézből jókorát vágok a kemény koponyára, te szemét dög, sziszegem, mit képzelsz magadról? Morzsi kicsire összemegy, és nyikkanás nélkül elkotródik. Befelé menet leoltom a villanyt.

Másnap szűnni nem akaró torokfájás és néhány véraláfutás emlékeztet az éjszakára, amiről senkivel sem akarok beszélni, főleg anyával nem, aki a kiszakadt harisnyája miatt veszekszik, meg amiatt, hogy csak úgy lehánytam magamról mindent, és a gönceim úgy néznek ki, mintha a kutyák szájából húzták volna ki őket, és ha kíváncsi vagyok rá, tulajdonképpen én is, és egyáltalán, mégis mikor és hogyan és milyen állapotban kerültem haza tegnap, ha ugyan nem ma, és miket művelek a háta mögött, mert hallani azért ő is hall ezt-azt, bár talán jobb volna nem tudni semmit, és ha az egészből semmi sem igaz, akkor miért nem mondom meg őszintén, mi bajom, és ha semmi se, akkor miért viselkedek így, hogy erre szavakat sem talál, és hogy mégis mit képzelek magamról, és amíg az ő házában, és az ő kenyerét, és így tovább és így tovább, és végül a pofon, ami a parttalan vitát berekeszti. És a Morzsi, hiába hívom, felém se néz. És a kutyaugatáson és a trágyaszagon kívül most még valami hideg és nedves és láthatatlanul nyomasztó dolog is van a levegőben, és ez elveszi a kedvem attól, hogy kint maradjak. A tévé viszont dögunalom, úgyhogy a fal felé fordulok, bámulom a repedéseket, és várom, hogy végre vérezni kezdjek, és hátha eszembe jut, mit álmodtam az éjjel.

 

2. Intermezzo

– nyár van, a buszra várunk. Fesztivál után, hazaút előtt. Életem mélypontján, bár ennek nem vagyok tudatában, ahhoz túlságosan szét vagyok esve, akárcsak a mögöttem álló négy nap, apró darabokra. Én magam vagyok ez a négy nap, és hiába kókadozom a rekkenő hőségben egy műanyagpoharat gyűrögetve, mozdulatlanságom csak látszat, valójában egy pillanatra sem bírok leállni, egyfolytában csapongok –

tekintetemmel Petyát keresem, mert ahhoz, hogy kerülhessem, előbb fel kell fedeznem, hol van. Amint meglátom egy csenevész akác alatt elterülve, tüntetően elfordítom a fejem, pedig nem néz rám, alszik. Megpróbálok Robira figyelni, aki vontatottan magyaráz valamit, közben vizeskék szemét rám mereszti, nem is pislog. Igyekszem fenntartani a szemkontaktust, de a hatalmas, véreres szemek látványát nem bírom elviselni, akaratlanul oldalra sandítok. Amint rajtakapom magam, hogy megint Petyát nézem, rögtön elkapom a tekintetemet, inkább a bakancsom orrát bámulom. Kirepedt a bőr a varrásnál – valahogy így nézhetek ki én is, szóval Robinak se lehet könnyű. A buszon is mellém ül, és indulás előtt megkérdezi, nem büdös-e, mire némi hezitálás után megrázom a fejem, amitől elszédülök, és inkább nem kérdezek vissza. Biztosan büdösek vagyunk, négy nap mégiscsak négy nap. Még jó, hogy a szaglásom megadta magát, ahogyan ízeket sem éreznék, ha volna mit ennem. Viszont őrülten szomjas vagyok, és amint fölbőg a motor, magamban fohászkodni kezdek, hogy mindaz, ami most föl fog kavarodni bennem, mert biztosan föl fog, föl ne jöjjön. Aztán elindulunk, és az első kanyarnál fölkavarodik minden, és föltartóztathatatlanul jön föl –

de nem ám úgy, mint a kisgömböcből, nem az akar először kibuggyanni, amit utoljára nyeltem le: annak a negyednapos felesnek érzem a kesernyés ízét a számban, amivel az egész elkezdődött. Behunyom a szemem, és összeszorítom a cserepesre égett számat, és azt ismételgetem magamban, hogy minden rendben. Minden rendben. Minden rendben. Négy napja, reggel hatkor még tényleg minden rendben volt. Félálomban feleseztünk a révnél, aztán lestünk, hogy nincs komp. Mégis jól jött az a reggeli feles, mert anélkül biztosan be nem szállok a rozzant motoros csónakba, ami hirtelen ott termett a parton, vagy lehet, hogy végig ott ringott előttünk, nem is tudom, de az biztos, hogy feles nélkül nem szállok be, és akkor nincsen ez a négy nap sem, akkor nincsen semmi, de a reggeli felessel a véremben bemásztam a billegő tákolmányba, mert a többiek hívtak, közben bután vihogtam, mert nagyon féltem. Negyedóra átszelni a folyót, de egy örökkévalóságnak tűnik, az arcomra ráfagy a nevetés, ahogy centikkel a rengeteg víz fölött dacolunk a sodrással, a túlpart nem akar közeledni. Ha most felborulnánk, akkor tényleg nem érném meg a húszat, pedig azt csak hülyeségből mondtam, édes Istenem, minek is hallgattam a többiekre, anyám is megmondta, és –

ennyi bőven elég ahhoz, hogy hangosan fölröhögjek, miközben a hajamat szétfújja a szél, mint egy filmben. Mögöttem egyfolytában sikongatnak, de én nem nézek hátra, csak nevetek bele a szélbe. Úgyis tudom, hogy a révész árnyéka nem látszik a vízen, akkor minek félni? Sápadtan, reszkető térdekkel lépünk ki a partra, ez a legnehezebb, újra elnehezülni, aztán összeadunk egy kis aprót, de ő hallani sem akar a fizetségről, mi pedig köszönjük szépen és odébbállunk, mielőtt meggondolná magát. Alig kászálódtunk ki a csónakból, mindjárt Petyába botlok. Pedig direkt kerülöm, még a csónak orrába is azért ültem, hogy ne is lássam, de mire az émelygés elül, megint úgy nézek rá, mint hetekkel ezelőtt, és a szívemből a kisujjam begyébe is kisugárzik a hála, hogy kézen fog, és hunyorogva nézek föl a kétméteres magasságba, miközben felfelé kaptatunk az úton. És most talán három napig is eltart a csoda, remélem, de Petya már az első este elkopik mellőlem, és rohamosan halványulni kezd a nyári levegőben, egy darabig még kapkodok utána, aztán egyszer csak robban és szétfoszlik és kitölti a rendelkezésére álló teret, én pedig kétségbeesetten vetem magam utána –

de hiába, ő más minőséget képvisel, mellette olyan, mintha ott se lennék. Néha itt-ott összefutunk, egymásba kapaszkodunk és egy kicsit megint jó, aztán gyorsan rossz lesz, otthagy vagy otthagyom, és összevissza sodródok az emberek között, mintha nem is én lennék, hanem valami felhúzható baba, aki csak megy előre merev tekintettel. Első este másodmagammal bemászok a lángosos bódéba, mert nem bírom elviselni a tömegnyomort a sátorban, és nagyon szeretnék aludni egy kicsit, és kint olyan hideg van, Robi van ott velem meg egy kicsit idősebb fickó, aki valahogy hozzánk csapódott, és a közelmúltbeli háborús élményeiről mesél monoton hangon, a bódéban zsákmányolt trappistán az ő késével osztozunk meg, másnap egész nap sört iszok és nem eszek semmit, és mindenkinek elbüszkélkedek vele, hogy ezt hogy kitaláltam, mígnem este lehajtok egy felest, aztán elmegyek pisilni egy bokorba, és csak órákkal később térítenek magamhoz egy kis zsíros kenyérrel, harmadnapra már annyira undorodok az egésztől, hogy legszívesebben azonnal hazaindulnék, ehelyett ugyanazt csinálom, mint az előző napokban. Este eltévedek a sátrak között, sokáig bolyongok a sötétben egyre kétségbeesettebben, egy koporsó alakú sátron hosszában keresztülgázolok –

majd másnap reggel úgy-ahogy rendezem a soraimat, összedobálom, ami megvan a cuccaimból, felveszem az egyetlen pólót, ami nincs lehányva, aztán keresztbe font karral nézem, ahogyan Petya és Sanyika egymással szemben ülve dezodorcsatát vívnak egy sátor romjain, egymás arcába fújnak közvetlen közelről, közben sírva röhögnek, ahelyett, hogy ők is összekapnák magukat végre. És röhögünk mi is, illetve csak a többiek, én nem. Ezek már megint be vannak baszva, kora reggel, mondom a mellettem ülő Robinak. Vagyis még mindig, helyesbítek. Ez egyáltalán nem vicces, ezekkel nem fognak felengedni a buszra, aggodalmaskodok, de egy csuklási roham megakasztja a litániámat. Az bezzeg föl se tűnik, milyen büdös vagyok, mert még mindig csak Petyát látom mindenhol, amerre nézek. És hogy ez ne így legyen, hogy végre kikeveredjek belőle, elhatározom, hogy ettől kezdve kerülni fogom, most már tényleg, ha egyszer magamat nem tudom –

pedig de jó lenne, érzem, amikor a buszpályaudvaron, ahol a csatlakozásra várunk, a vécésnéni rám pirít, mert el akarom venni a kezéből a vécépapírt, hogy tépjek. Majd ő tartja a gurigát, én csak tekerjek le annyit, amennyi kell, a többihez ne nyúljak, utasít, és közben szigorúan néz rám. Ha látta volna Petyát, aki az imént a falra hugyozott odakint, most nem velem lenne elfoglalva, gondolom, és kerülöm a tekintetét, biztosan mindenkinek ezt mondja mindig, nyugtatom magam és elpirulok, fontos dolog a higiénia, én viszont undorítóan büdös vagyok, ismerem el, ez szörnyű, de mindjárt vége, itt már az utolsó buszra várunk. A vécépapír persze nem ott szakad el, ahol szeretném, de többet nem merek letekerni, szappan nincs, inni meg egyszerűen elfelejtek. Mindeközben Petya fölszívódott, hiszen ő már-már hazai terepen mozog erre. Gondolom, kocsmába mentek Sanyikával, miután dehidratálódtak a buszon. Ilyen ez a Petya, ő aztán nem rohan haza, neki fesztivál az élet. Én bezzeg olyan vagyok, hogy akkor megyek haza, amikorra megígértem, más kérdés, milyen állapotban, és legalább annyit még neki is mondanék, hogy akkor szia, és a szemébe is belenéznék, mielőtt végleg végleg kerülni kezdem, mert én nem vagyok olyan, mint ő, csak néha és egy kicsit, de az édeskevés, és már úgyis mindegy. És talán jobb is így. Alig állok a lábamon, hová vezetne az, ha én is olyan lennék, mint ő, még belegondolni is szörnyű, és nem is akarok, könyörgök, egy kicsit senki se szóljon hozzám, de –

mégis miféle kapcsolattal, ez minden, csak nem kapcsolat, mondom a többieknek, miután megkérdezték, mi lesz velünk ezek után, mármint Petyával meg velem. Hát mi lenne, semmi, hát láttátok, mi. Semmi, tárom szét a karjaimat, tényleg semmi. És most már végleg. Ezen nevetnek, biztosan azért, mert én is nevetek. Biztosan nevetek én is, legalábbis egy kicsit elhúzom a számat, ha egyszer a többiek nevetnek. Majd csak otthon kezdek el sírni, miután jól célzott kérdések kereszttüzén átvergődve bevágtam és magamra zártam a fürdőszobaajtót, beindítottam a mosást, és megnyitottam a forró vizet, holtfáradtan, némán, de negyedóráig egyhuzamban, és végigcsurog rajtam négy nap mocska. Negyed óra a kádban, örökkévalóságnak tűnik –

 

3. Új élet

Tisztes távolságban megállok, tekintetem a piros celofáncsomagra szegezem. Legjobb volna odaszaladni és kitépni a csontos ujjak közül, aztán visszaszaladni a fedezékbe. A virgács a menza kövén pihen, a krampusz nem rám figyel, már amennyire meg tudom ítélni úgy, hogy csak a jobb szememet fordítom felé. Sose nézz a harapós kutya szemébe, mert azt hiszi, hogy meg akarod támadni, és neked ront, ezt Ernő bácsi mondta, és azt is, hogy viselkedjek nyugodtan, mert a kutya megérzi, ha félek tőle, és megharap. Legjobb volna arra gondolni, hogy nem is harapós kutyára hasonlít a krampusz, hiszen nincs is szája. Inkább úgy néz ki, mint egy óriási, szárnyaszegett varjú, akinek kivájták a szemét és leragasztották a csőrét. Kapott viszont cserébe egy suhogós virgácsot, ami épp fölemelkedik a földről, úgyhogy gyorsan visszafordítom a szemem és meredten bámulom a Télapót: ő szólított magához, akkor miért nem mond semmit? Valaki köhög, más a nejlonzacskóját csörgeti, egy harmadik így csinál: sssssss!

Jó voltál-e, kérdezte a Télapó. Nem hallottam, mert anya túlsüssögte, de tudom, mit kérdezett, és azt is tudom, mit kell rá válaszolni. Már egy órája tudom, sőt tavaly óta tudom, de lehet, hogy mindig is tudtam. Mégis majdnem visszakérdezek: Mi van? Vagyis tessék? De észbe kapok, és inkább elismétlem, amit az összes kisgyerek válaszolt előttem. A Télapó szomorúan néz, legszívesebben megkérdezném tőle: És te, Télapó, jó voltál? De apa már öt perce odasúgta anyának, hogy nem érti, miért nem éneklünk el néhány dalt, eszegetünk a szeretetvacsorából, aztán csókolom! Minek kell csomagokat osztogatni, amikor a világ, sőt az ország, de még a város is tele van nélkülözővel, és egy sincs itt közülük? Mit tanulnak így a gyerekek?! Anya oldalba bökte, és visszasúgta, hogy egyszer az életben ne az elvein meg az esti koncertközvetítésen járjon az esze, hanem a gyerekén, mire az előttünk lévő sorból egy néni hátrafordult, és csúnyán nézett. Amikor kimondták a nevem, apa odasúgta, hogy tempo allegro, de úgy, hogy mindenki hallja.

Nem hallom, mondja a Télapó, még halkabban, mint az előbb. A közönség soraiból türelmetlen sóhajtozást hallani, valaki benyögi a fölszakadozóban lévő csöndbe, hogy ne szórakozz már, Er…, aztán fojtottan följajdul. A krampusz nyerítve röhög. Nem ha…, kezdi újra a Télapó, pontosabban Ernő bácsi, de ebben a pillanatban magamhoz térek a meglepetésből, miszerint Ernő bácsi helyettesíti a Télapót, de hát ezért olyan furcsa itt minden, mintha most is az iskolában lennénk, vagyis ott vagyunk, de ez mindegy, amikor végre: Igen!, kiabálom, hiszen Ernő bácsi süket. Ernő bácsi, vagyis a Télapó meglepetten néz rám, erre még hangosabban kiáltom, hogy igen, és toppantok a lábammal: viselkedjen már úgy, mint a Télapó, higgye el nekem is, amit hazudok, és adja ide a csomagomat végre!

A piros celofáncsomag lassan fölemelkedik, és közeledik felém, mire én is közelebb lépek, és már nyúlok is érte, amikor egy fekete folt hirtelen kitakarja. Csak lassan, kisöreg, én máshogy hallottam!, hadarja a krampusz, de Ernő bácsi most is a segítségemre siet. Megköszörüli a torkát, és fölajánlja, hogy egy énekkel vagy egy verssel bebizonyíthatom, hogy jó kislány voltam. Boti, mondja rekedt hangon, mire a krampusz megvonja a vállát, kiejti a kezéből a virgácsot, és a radiátornak dőlve morogja: Bianka? Tényleg? Én azt hittem, fiú. Szegény Bajnóczy Botondot, Ernő bácsi másodunokaöccsét azért küldte le vidékre az anyukája, mert már semmi jobb nem jutott az eszébe, erre apa pótvizsgára küldi énekből, aztán krampuszként is megbukik belőlem! Nem csoda, hogy ezután évekig levegőnek néz, mígnem az érettségin is megbukik, és örökre eltűnik a városunkból, ahonnan végül én is eltűnök, ha nem is örökre. De minek a Botondon sajnálkozni, akinek amúgy sem alakult olyan rosszul a sorsa, mint ahogyan a rossz tanulókénak állítólag alakulnia kéne? Inkább fejezzük be a műsort, hadd érjen haza apa legalább a szimfóniára, ha a versenyműről le is maradt! Egy kicsit még dörzsölgetem a combomon a kibolyhosodott cicanadrágot, harapdálom az ajkam, aztán belekezdek: Té lapó itt van, hó asu bája, jég aaa ... aci pője, leng asza kálla, éneklem lendületesen és hamisan, de olyan beleéléssel, mintha otthon lennék, a tükör előtt, bár magam előtt csak egy pár elhasznált hótaposó csizmát látok, kopott plüsst és lassan foszladozni kezdő vattát, amint a sárga, csontos ujjak simogatják, időről időre látni engedve Ernő bácsi összeszorított száját, mígnem allegrissimo befejezem: zsákzsáktelizsák, pirosalmaaranyág!

Nagyjából így zajlott le az első találkozásunk, legalábbis így emlékeztem, vagyis így játszottam el magamban hazafelé, a hídon sétálva, miután a kedvenc kocsmámban véletlenül belefutottam a kissé meghízott Bajnóczyba, aki a pótérettségi és egy építőipari intermezzo után a kreatív iparban helyezkedett el, és még egy lánygyermeket is nemzett. Vajon ő is emlékszik arra a Mikulás-estre? Ezen töprengtem végig, miközben foszlányokban hazudoztam neki az új életemről, amikor épp szóhoz jutottam, és idegességemben lenyaltam a számról az olcsó rúzst, és még utána is, hazafelé menet. Hogy végre ejtsem a témát, azt találtam ki, hogy elszegődöm krampusznak, hiszen ez tökéletes megoldást jelenthet szorult helyzetemre: hogy nincs pénzem ajándékokra meg fogorvosra meg koleszdíjra, ráadásul ki kell váltani a zaciból a ballagási aranyat az ünnepekre. Talán még egy pár cipőt is turkálhatnék, vagy vehetnék két pár gyapjúzoknit és egy extra talpbetétet az elkopott talpú Adidasba, ábrándoztam, és elfelejtettem patetikusan a folyóba hajítani a mozijegyet, amire a telefonszámát firkálta Botond. Vagy egy átmeneti kabátot és két kötött pulcsit veszek, az praktikusabb volna. Vagy egy vonatjegyet valahová messze. Vagy csináltatok afrofrizurát sok-sok póthajjal, mert a tavalyi tűzoltópiros után nehéz lesz bármivel meglepni a rokonságot. Vagy egy tetoválást a nyakamra. Vagy a kulcscsontomra. Vagy egy piercinget. Vagy egy piercinget és egy tetoválást a nyakamra és a kulcscsontomra. Vagy bármi mást, amit pár év múlva, az első állásinterjúmon röstellni fogok, és a másodikra, amin azt hazudom, hogy középhaladó szinten értek az Excelhez, valami anyukás kendő mögé rejtek. Bár ezt csak most, utólag gondolom hozzá, akkor még meg voltam győződve arról, hogy én is a kreatíviparban kötök ki, és ehhez semmiféle Botondra nem lesz szükségem! Inkább fitneszbérletre kellene költeni a pénzt, vagy futócipőre, esetleg be lehetne fizetni a könyvtári tartozást, vagy beiratkozhatnék egy meditációs tanfolyamra, gondolhattam volna ehelyett, abból mi sült volna ki vajon?

Végül nem lett belőlem kreatív, de még krampusz sem, nem is jelentkeztem. A tanulás miatt nincs rá időm, nem lehet már tovább halogatni, különben rossz vége lesz, hajtogattam reggelente, és talán a lustaságom miatt sem, vádoltam magam esténként, amikor egy tábla csokival vigasztalódtam egy újabb elcseszett nap után, és kitöltöttem az UV-totómat meg válságköltségvetést készítettem az ünnepekig, amikor mindenki megkapja a maga személyre szabott, kézzel készített ajándékát, míg én bezsebelem a borítékokat a leendő versenybiciklimre való hozzájárulásokkal, amit sose fogok megvenni. Ám sokkal inkább gyáva voltam: attól féltem, hogy a nap végén egy jellegtelenül berendezett lakásban kötök ki, amelynek meghatározhatatlan korú, egérszürke melegítőalsót és Nirvana pólót viselő, tetovált tulajdonosát egy Bianka nevű perzsamacska kíséri ki az ajtóhoz – vajon a gyerekről nevezte el a macskát, vagy a macskáról a gyereket, morfondírozok magamban –, és miután egy darabig átázott zokniban toporgunk az amerikai konyhás nappaliban a tesi szakos Gáborral, aki le van izzadva, és szeretne túllenni az egészen, hátha még elcsípi a BL-meccs második félidejét, és feszülten várjuk, hogy előbújjon a kislány, akihez jöttünk, kedves Bianka, kezd bele Gábor végül negédes hangon, jobbra-balra nézelődve, a megszokott mondókába, mire a nő, mintha erre várt volna, szintén belekezd: Té lapó itt van, és hiába a megrökönyödésünk, nem neveti el magát, hanem folytatja: hó asu bája … jég aci pője és így tovább, végigénekli az összes versszakot, és mi tagadás, a végére egész szépen belejön.

© Balogh Virág Katalin  I   bvk művek