Mikroműanyag mindenhol

 

A globális befektetők egyre aggodalmasabbak a bizonytalanság miatt.

Ezt nem én mondtam, az újság írta meg.

Az úgynevezett „valóság” elképzelhetetlen és leírhatatlan.

Ezt viszont én mondtam a földalattin egy utastársnak, és hozzá négy ujjal mutattam macskakörmöket.

Mint egy olajfestmény, mondtam, amelyre egy autonóm ecset szakadatlanul viszi fel az újabb és újabb rétegeket. Nézd: ez itt az antropocén.

(Ezt a szót – antropocén – már többször, több helyen is olvastam, úgyhogy ki mertem mondani és le merem írni, bár a helyesírási program nem ismeri, ahogy a mikroműanyagot sem, ami elbizonytalanít. A mikroműanyag talán mindenhol megtalálható a Földön, leszámítva a szótárakat.)

Mire elképzelném, folytattam, el is tűntem a kép felszínéről, végleg beszorultam a rétegünkbe a Nagy Csendes-óceáni Műanyagszigettel együtt, amit sose láttam, és aligha fogok valaha is látni, mégis hiszek a létezésében, mert a leírások alapján hasonlít valami ismerősre.

Tényleg – kérdeztem –: te mit vinnél magaddal egy lakatlan szemétszigetre, ahol minden elképzelhető dolog karcsapásnyira van?

 

és lőn világosság...

és a szívekbe fény költözött, és a kerítések mögött feltámadt ásó-kapa-gereblye, és odafönt a kalapács, és valahol sarló csapott le a gazra, és a hideg elhagyott végleg, és még csak annyit sem mondott, hogy szevaszbazdmeg vagy szeptemberbenveledújraugyanitt, és odakint a fákra rügyek csaptak le, és a csúcsokon nejlonzacskók csattogtak, és a régi padokra új firkák ültek fel, és a szerelmesek megmutatták magukat az égnek, és a fiúk felkapaszkodtak a korlátra, és kólát ittak, és csak mondták a magukét, és csak néztek ki a fejükből, és csak nevettek, és visszarúgták az elgurult labdát, és a lányok combokat és rég nem látott mosolyokat dobtak be a közösbe, és a cekkerek könnyebben gurultak, és a levesbe ropogós zöldségek kerültek, és az emberek, a rollerek, a biciklik, a robogók, a futócipők, a balettszoknyák, a szürke meg a tarka zoknik, a babakocsik, a fogszabályozók, a protézisek, a kontaktlencsék, a szemüvegek, a sörös és boros üvegek, a kutyák, a macskák és a vadászgörények elözönlötték a hidat, és a kenusok, a kajakosok és az evezősök feldobták a vizet, és a hajók, bárkák, uszályok farönköknek képzelték magukat, és a PET-palackok visszavonulót fújtak, és a repülök is szépen muzsikáltak, és a madarak mindenhol ott kavartak, és a virágok jelenlétükkel tüntettek, és a kirándulók kitettek magukért, és a szívünk megtelt örömmel, és a lelkünkben kivirágzott a hit, a remény és a szeretet, és a homloküregekben felütötte a fejét a nátha, és a fejfájást szél hozta, és szél vitte el, és valamiről eszedbe jutottam, és valamiről eszembe jutottál, és még sok minden más is, és beszéltünk egymással, és célokat tűztünk ki magunk elé, és éreztük, hogy itt az idő, most vagy soha, és nyitva hagytuk a rácsot, és a szívünkbe fény költözött, és még csak most kezdődött el.

Alaszka

 

Emlékszem, az ajtón kilépve fölragyogott az arcom, mintha egy barokk festmény mellékalakjává változtam volna, de mindjárt el is fordultam a világot fölszabdaló verőfénytől, és csak a fülcimpámat nyaldoshatták a napsugarak, mégis élveztem a nemnormális meleget, amely hirtelen mozdulattal kirántotta a hóvirágok fejét a földből, és egymásra uszította a sirályokat a fejem fölött, miközben a világkatasztrófa gondolata csak egyszer kísértett meg, és ha a szembejövőkre néztem, arcom fölragyogott, és ha valakit megelőztem, szívem szaporábban vert, és ha valaki megelőzött, szívből gratuláltam, mintha nem is a vesztünkbe rohannánk, mint a bogár, amely a homlokomnak koppant, és eszembe juttatta az embert, aki folyton nekimegy mindennek és mindenkivel összekoccan, kapufára lövi magát és kifelé pattan, ezért gondol egyet, és szárnyat növeszt, míg én acélos léptekkel gázolok át egy narancsszínű migréntől fetrengő városon, hogy hazaérve ledobáljak magamról mindent, eget, földet, embert, hóvirágot sarokba szórjak, takaró alá bújjak, a falat nézzem, és eljátsszam, hogy itthon vagyok, még véletlenül sem egy fordulatokban gazdag kalandban –

most viszont két vállra fektetett a hőség: lágy részeimet a plafon felé fordítom, fülkagylómban varjúkárogás, gyomorkorgás és motorzaj keveredik a délelőtt dallamává, a tárgyak a szemem láttára folynak szét puszta látvánnyá, miközben orvul becserkész a szomszéd rántott húsok hívatlan illata, a hasamon izzadság csorog szét, és ha egyszer fölkelek innen, hogy örökre száműzzek egy újabb alom porcicát, akik a rólam lepattanó anyagdarabokból materializálódtak, ezzel is csak közös mostohánknak áldozok, aki éjjel, miután végtagjaimat egymástól messzire hajítva elnyúltam a matracon, és épp csak megérzem, hogy lassan kinyílik a szám, előbb kis kedvenceivel, lepkékkel, poloskákkal és más zörgő rovarokkal köpködi tele a kipucolt szobát, majd maga is előbújik, hogy szelíden rám fújjon, és édeskés lehelete finom réteg porral borítson be mindent, vaníliasárga álmokkal bolondítson el, reggelig ringatva bennem a vágyat, hogy el innen, de azonnal! –

hogy a tengerparton nyúlhassak el és süttessem a hasam, hogy átússzak egy folyót és megmásszak egy hegyet, hogy semmit se kelljen csinálnom, hogy bármit megtehessek, hogy a tömegbe olvadjak, hogy folyton rám akaszkodjanak, hogy közelebb kerüljek az Úrhoz, hogy eldobjam az agyam, hogy legyen mit mesélni, hogy mindent elfelejtsek, hogy újra föltűnjön egy-két dolog, hogy a bőrömön érezzem, mi az a sötét, mi a csönd, hogy tologassam a határokat, hogy eljátsszak néhány gondolattal, hogy kibújjak a bőrömből, hogy visszabújhassak, hogy félhessek, hiszen bármi megtörténhet, hogy ne kelljen félnem a félelemtől, amit mindig érzek, hogy ellenálljak a kísértésnek, hogy ha muszáj, inkább idegenben bukjak el, és ha másként nem megy, legalább apránként beváltsak egy régi fogadalmat, amit egy párás hajnalon, a kertjük almafája alatt tett egy gyerek, amikor a repülők húzta csíkokat figyelte.

E.A.S.Y.

Because it's easy, nyögtem ki nagy nehezen, és belekortyoltam a boromba, mire ő bólogatott, I understand what you mean, ami azért mégsem magától értetődik: mintha sóder volna a számban, úgy érzem magam, ha azon a nyelven beszélek, ha azon a nyelven próbálom kifejezni, amit gondolok vagy érzek, de most a jelek szerint sikerült. Persze ez már azután volt, hogy egyszerre mondtuk ki: boring, és mindketten a saját életünkről beszéltünk. Aztán ki-ki másfelé kanyarodott el, én olyasmiket mondtam, hogy want to enjoy meg experience, bár ezt a kavicsot ő adta a számba, ő pedig, hogy building something meg have a target, higgyem el, az visz előre, az általam emlegetett dolgoknak pedig rendszerint ugyanaz a vége: nothing. Elhiszem, sőt tudom, bólogattam, mindig az a vége, persze, hogy semmi értelme, persze, hogy building meg target kell, legalábbis kellene, talán – de abban, hogy boring meg easy, biztosan egyetértünk: felkelni minden első, második, harmadik, negyedik, ötödik reggel és odamenni és azt csinálni és a többi és a többi, ez unalmas, de könnyű, legalábbis annak tetszik, mert nem igényel túlzott erőfeszítést és különösebb magyarázatot.

Csakhogy, teszem hozzá most, egyszer eljön a várva várt hatodik reggel, amikor hirtelen kicsúszik a lábam alól a talaj, mert valósággal rám szakad és leterít az a szabad nap.

Aztán a hetedik reggel felkelek, és újra könnyűnek érzem magam. Felkelek, és egészen biztos vagyok benne, hogy az ágyban olvasás helyett az esőben futás az, amire vágyom, azt kell tennem – nem mintha ifjú hős volnék, aki minden erejével, eltökélten küzd célja eléréséért, a hetedik reggel nincs cél, ami szentesítse az eszközt, a hetedik reggel biztosan nincs target és building, így arra sincs magyarázat, hogy miért futok ki a szakadó esőbe, a hídra, melynek tetején egy csapat madár gubbaszt mozdulatlanul, mintha csak odaképzeltem volna őket egy megdöbbentően tökéletes kulissza részeiként, miért futok bele a lankadatlanul és egykedvűen szakadó esőbe, amikor hallgathatnám a melegben az istentiszteletet, olyan jó lenne az is, és mégsem, illetve mégis: kifutok, mert ezt kell, mert így rázódnak a helyükre a dolgok a következő reggelre, meg úgy egyáltalán, most így easy.

 

 

szürkeség, vörös fénnyel

Szemben a szürkeség elnyelte a tájat. Impozáns, de barátságos, hamuszínű szürkeség ez, jó viszonyban van az eperpirossal, az ibolyakékkel és a pisztáciazölddel. Ők a szürkeség háta mögé bújtak, és biztos fedezékükből hajigálnak rám apró, de jól formált hógolyókat. Belemegyek a játékba, és fölajánlom a kapucnim alól kikandikáló hajfürtjeimet, olajzöld kabátomat, a kabát alól elő-előbújó, grafitszürke nadrágszáraimat, fürge bakancsaimat és jéggé dermedt arcomat mozgó céltáblának. Csak akkor húzom el a számat, amikor az orrom hegyét éri találat.

Fürge bakancsaim rendületlenül visznek előre, talán, hogy az olajzöld kabátomban beléphessek oda, ahová senki sem hívott, a szürke-mögé-bújt- minden-színek-birodalmába, és egy kicsit elbújhassak én is.

A sárgát, a sárgát kell még kirakni, hallom az éles fejhangot, és látom a kisfiút, ahogy a másik korlát mellett jön felém, kezében bűvös kockát forgat. De apa, figyelj, apa, hallom, és látom apát is, a járda közepén jön enyhén imbolyogva, lassan befelé sodródik. Na, idefigyelj, kicsikém, az nem úgy van ám, én elmondom neked, kicsikém, hogy az nem úgy van ám, hallom apa hangját, és látom, hogy a kezében kétliteres kólás flakont lóbál. Kezcsóklomdecsinosnaktecciklenni, hallom és látom, nagyon közelről látom a hamuszürke foltot elsuhanni. Apa, apa, figyelj, hallom a kisfiú hangját a hátam mögül, és apát is hallom, nevetnek, és csapzott hajfürtjeim keretében az olajzöld kabátomat látom, és a sötétszürke nadrágszáraimat és fürge bakancsaimat egyenletes ütemben el- és újra előtünedezni, miközben odaátról apró hógolyókkal bombáznak olyan erővel, hogy némelyikük visszapattan, míg a többi megtapad az olajzöld szöveten, és lassan belefolyik.

Jéggé dermedt arcomon repedés fut végig, és a repedésből vörös fény szökik ki. Tilos jelzés ide vagy oda, a szemberobogó piros vonat nem fékez, viszont akkorát tülköl, hogy ijedtemben majd’ leugrok a hídról, bele az acélszürke vízbe, és az arcomba koszos, szürke havat szór.

© Balogh Virág Katalin  I   bvk művek