Egy világ vége

 

Ezek már nem ugyanazok a telek, mint amikor Katarina Witt mesteri technikájával és művészi kivitelezésével mindnyájunkat levett a lábunkról, és ha kűrruhája színét nem is láthattuk, nekünk elég volt az, hogy csillogott. Többé nem álmodozunk arról, hogy híres műkorcsolyázók leszünk, az első női páros a világon, visszavonultunk végleg, nem gyakoroljuk a közös meghajlást a tükör előtt, a műkorcsolyagáláról reflexből továbbkapcsolunk. Nem megyünk ki a határba (oda, ahol régen a szeméttelep volt), hogy a befagyott belvízen száguldozzunk, életlen pengéinkkel nem firkáljuk össze a göröngyös jeget, nem gyakoroljuk a koszorúzást, nem esünk hasra egy fűcsomóban vagy egy rossz mozdulat következtében. Eszünkbe sem jut, hogy valaha is képesek leszünk forogni vagy ugrani a jégen, testünket nem borítják lila foltok, vagy ha igen, eredetük ismeretlen. Nem nyargalászunk az öntözőcsatornán fejtetőig bebugyolálva, kergetve egymást és kerülve a part menti nádas környékét, hogy majd a csatorna közepén, az átlátszóra fagyott jégen vágódjunk el és nézzünk farkasszemet a baljós sötéttel, miközben a hasunk alól repedések futnak szét sugárban. Koppanás, reccsenés és csend, fekszünk a jégen és nem történik semmi, felállunk, megtöröljük vagy megszívjuk az orrunkat, futunk tovább, még csak nem is félünk igazán, legalábbis nem úgy, mint ahogyan később, a műjégen: attól, hogy amerre haladunk, ahogy mozgunk, ahogy kinézünk, elég jó-e. Mozdulataink merevek, pedig nem is pufidzseki, csak egy szál csillogós pulcsi van rajtunk, végig mosolygunk, ahogyan Katarinától láttuk, és erősen koncentrálunk, nem is esünk el. Párosunk felbomlik, nem járunk ki többet sem a határba (oda, ahol régen a szeméttelep volt), sem az öntözőcsatornához, lassan elfelejtjük, mik voltunk egykor, a télnek nem bocsátunk meg, a pokolra kívánjuk.

 

 

 

A bolygó születése

A bolygó Isten tenyerén született. Felületén Isten keze nyomát viselte. Hogy belsejében mi lakozott, azt Isten sem tudta. Amikor Isten úgy látta, hogy a bolygó készen van, a mutatóujjára helyezte és megpörgette. Senki sem vette észre, mikor húzta ki az ujját alóla, mert a bolygó azóta is ugyanúgy pörög. Jó lenne tudni, Isten szemében mi tükröződik vissza mostanában.

Lakatlan

 

Csak most tudtam meg, hogy a réten,

a nyárfasor végén van egy házam.

Az udvarán elfér minden eddigi

mutatványom, a kertjében barackfák

és tűzliliomok ezer más növény között,

a szobái világosak, kevés a bútor,

építőanyaga emlékek, szavak, fény

és régről ismerős szagok keveréke,

kerítése nincs, ajtaja nyitva,

azonnal költözhető,

de végtelenül messze van

bennem, és lakatlan vidékre

senki sem vállal fuvart.

 

Erőművészet

 

A legnagyobb mutatványom a folyó

megállni előtte és nézni

néha egészen közelről

néha egészen sokáig

érezni a leheletét

ahogy benedvesíti a bőrt

érezni a sodrását

ahogy a véráram fut vele

nézni mit mutat

(mindig mást mutat)

és elhinni mindent

mégse lépni bele.