Lakatlan

 

Csak most tudtam meg, hogy a réten,

a nyárfasor végén van egy házam.

Az udvarán elfér minden eddigi

mutatványom, a kertjében barackfák

és tűzliliomok ezer más növény között,

a szobái világosak, kevés a bútor,

építőanyaga emlékek, szavak, fény

és régről ismerős szagok keveréke,

kerítése nincs, ajtaja nyitva,

azonnal költözhető,

de végtelenül messze van

bennem, és lakatlan vidékre

senki sem vállal fuvart.

 

 

A bolygó születése

A bolygó Isten tenyerén született. Felületén Isten keze nyomát viselte. Hogy belsejében mi lakozott, azt Isten sem tudta. Amikor Isten úgy látta, hogy a bolygó készen van, a mutatóujjára helyezte és megpörgette. Senki sem vette észre, mikor húzta ki az ujját alóla, mert a bolygó azóta is ugyanúgy pörög. Jó lenne tudni, Isten szemében mi tükröződik vissza mostanában.

 

Mit vinnél magaddal

 

A globális befektetők egyre aggodalmasabbak a bizonytalanság miatt.

Ezt nem én mondtam, az újság írta meg.

Az úgynevezett „valóság” elképzelhetetlen és leírhatatlan.

Ezt viszont én mondtam a földalattin egy utastársnak, és hozzá négy ujjal mutattam macskakörmöket.

Mint egy olajfestmény, mondtam, amelyre egy autonóm ecset szakadatlanul viszi fel az újabb és újabb rétegeket. Nézd: ez itt az antropocén.

(Ezt a szót már többször, több helyen is olvastam, kimondani is merem, sőt: mondatba foglalni - nézd.)

Mire elképzelném, folytattam, el is tűntem a kép felszínéről, végleg beszorultam a rétegünkbe a Nagy Csendes-óceáni Műanyagszigettel együtt, amit sose láttam, és aligha fogok valaha is látni, mégis hiszek a létezésében, mert a leírások alapján hasonlít valami ismerősre.

Tényleg: te mit vinnél magaddal egy lakatlan szemétszigetre, ahol minden elképzelhető dolog karcsapásnyira van?

 

Curriculum Vitae

 

És lőn világosság,

és a szívekbe fény költözött, és a kerítések mögött feltámadt ásó-kapa-gereblye, és odafönt a kalapács, és valahol sarló csapott le a gazra, és a hideg elhagyott végleg, és még csak annyit sem mondott, hogy szeptemberbenveledújraugyanitt, és odakint rügyek csaptak le a fákra, és a csúcsokon nejlonzacskók csattogtak, és a régi padokra új firkák ültek fel, és a szerelmesek megmutatták magukat az égnek, és a fiúk felkapaszkodtak a korlátra, és kólát ittak, és csak mondták a magukét, és csak néztek ki a fejükből, és csak nevettek, és visszarúgták az elgurult labdát, és a lányok combokat és rég nem látott mosolyokat dobtak be a közösbe, és a cekkerek könnyebben gurultak, és a levesbe ropogós zöldségek kerültek, és az emberek, a rollerek, a biciklik, a robogók, a futócipők, a balettszoknyák, a szürke meg a tarka zoknik, a babakocsik, a fogszabályozók, a protézisek, a kontaktlencsék, a szemüvegek, a sörös és boros üvegek, a kutyák, a macskák és a vadászgörények elözönlötték a hidat, és a kenusok, a kajakosok és az evezősök feldobták a vizet, és a hajók, a bárkák, az uszályok farönköknek képzelték magukat, és a PET-palackok visszavonulót fújtak, és a repülők szépen muzsikáltak, és a madarak mindenhol ott kavartak, és a virágok a jelenlétükkel tüntettek, és a kirándulók kitettek magukért, és a homloküregekben felütötte a fejét a nátha, és valamiről eszedbe jutottam, és valamiről eszembe jutottál, és mindent megbeszéltünk, és éreztük, hogy itt az idő, most vagy soha, és nyitva hagytuk a rácsot, és a szívünkbe fény költözött.

 

Két vállra fektetett a hőség,

és lágy részeimet finoman a plafon felé fordította, fülkagylómban varjúkárogás, gyomorkorgás és motorzaj keveredik a délelőtt dallamává, a tárgyak a szemem láttára folynak szét puszta látvánnyá, orvul becserkész a szomszéd rántott húsok hívatlan illata, a hasamon izzadság csorog szét, és ha egyszer fölkelek innen, hogy örökre száműzzek a háztartásomból egy újabb alom porcicát, akik a rólam lepattanó anyagdarabokból materializálódtak, ezzel is csak közös mostohánknak áldozok majd, aki éjjel, miután végtagjaimat egymástól messzire kinyújtva eldőltem a matracon, és épp csak megéreztem, hogy lassan kinyílik a szám, előbb lepkékkel, poloskákkal és más zörgő rovarokkal köpködi tele a kitakarított lakást, aztán maga is előbújik, hogy szelíden rám fújjon, és édeskés lehelete finom réteg porral borítson be mindent, vaníliasárga álmokkal bolondítson el, reggelig ringatva bennem a vágyat, hogy el innen, hogy naphosszat a homokos tengerparton süttessem a hasam, hogy átússzak egy folyót és megmásszak egy hegyet, hogy semmit se kelljen csinálni, hogy bármit megtehessek, hogy beleolvadjak a tömegbe, hogy folyton rám akaszkodjanak, hogy közelebb kerüljek az Úrhoz, hogy eldobjam az agyam, hogy legyen mit mesélni, hogy mindent elfelejtsek, hogy újra föltűnjön egy-két dolog (például mi az a sötét, mi a csend), hogy a bőrömön érezzem, mit akarok, hogy tologassam a határokat, hogy kibújjak a bőrömből, hogy aztán visszabújjak, hogy féljek, hiszen bármi megtörténhet, hogy végre ne kelljen félnem a félelemtől, amit úgyis érzek, hogy ellenálljak a kísértésnek, hogy ha muszáj, inkább idegenben bukjak el, és ha másként nem megy, legalább apránként beváltsak egy régi fogadalmat, amit egy párás hajnalon, a kertjük almafája alatt tett egy kamasz, amikor a repülők húzta csíkokat figyelte, amelyek Alaszkába vezettek.

 

Because it's easy,

nyögtem ki nagy nehezen, és belekortyoltam a boromba, mire ő bólogatott, I understand what you mean, ami azért mégsem magától értetődik: mintha sóder volna a számban, úgy érzem magam, ha idegen nyelven beszélek, ha idegen nyelven próbálom meg kifejezni, amit gondolok vagy érzek, de a jelek szerint sikerült, persze ez már azután volt, hogy egyszerre mondtuk ki: boring, és mindketten a saját életünkről beszéltünk, aztán ki-ki másfelé kanyarodott el, én olyasmiket mondtam, hogy want to enjoy meg experience, bár ezt a kavicsot ő adta a számba, ő pedig, hogy building something meg have a target, higgyem el, az visz előre, az általam emlegetett dolgoknak pedig rendszerint ugyanaz a vége: nothing, naná, hogy elhiszem, sőt tudom, bólogattam, mindig ez a vége, persze, hogy semmi értelme, persze, hogy building meg target kell, legalábbis kellene, talán – de abban, hogy boring meg easy, biztosan egyetértünk: felkelni minden hét első, második, harmadik, negyedik, ötödik reggelén és odamenni és azt csinálni és a többi és a többi, ez unalmas, de könnyű, legalábbis annak tetszik, mert nem igényel túlzott erőfeszítést és különösebb magyarázatot, csakhogy, teszem hozzá most, egyszer eljön a hatodik reggel, és hirtelen kicsúszik a lábam alól a talaj, valósággal rám szakad és leterít a szabad nap, de aztán a hetedik reggel felkelek, és újra könnyűnek érzem magam, és egészen biztos vagyok benne, hogy az ágyban olvasás helyett az esőben futás az, amire vágyom – nem mintha ifjú hős volnék, aki minden erejével, eltökélten küzd célja eléréséért, mert a hetedik reggel nincs cél, ami szentesítse az eszközt, a hetedik reggel nincs target és building, így arra sincs magyarázat, miért futok ki a szakadó esőbe, a hídra, melynek tetején egy csapat madár gubbaszt mozdulatlanul, mintha csak odaképzeltem volna őket egy megdöbbentően tökéletes kulissza részeiként, miért futok bele a lankadatlanul és egykedvűen szakadó esőbe, amikor hallgathatnám a melegben az istentiszteletet, mégis kifutok, because.

 

A szürkeség elnyelte a tájat,

impozáns, de barátságos, hamuszínű szürkeség ez, jó viszonyban van az eperpirossal, az ibolyakékkel és a pisztáciazölddel, akik a szürkeség háta mögé bújtak, és biztos fedezékükből hajigálnak rám apró, de jól formált hógolyókat, én pedig belemegyek a játékba, és felajánlom a kapucnim alól kikandikáló hajfürtjeimet, olajzöld kabátomat, a kabát alól elő-előbújó, grafitszürke nadrágszáraimat, fürge bakancsaimat és jéggé dermedt arcomat mozgó céltáblának, csak akkor fintorodom el, amikor az orrom hegyét éri találat, miközben a fürge bakancsaim rendületlenül visznek előre, talán, hogy az olajzöld kabátomban beléphessek oda, ahová senki sem hívott, a szürke-mögé-bújt-minden-színek-birodalmába, és egy kicsit elbújhassak köztük én is, a sárgát, a sárgát kell még kirakni, hallom az éles fejhangot, és látom a kisfiút, ahogy a másik korlát mellett jön felém, kezében bűvös kockát forgat, de apa, figyelj, apa, hallom, és látom apát is, a járda közepén jön enyhén imbolyogva, lassan, de határozottan befelé sodródik, na, idefigyelj, kicsikém, az nem úgy van ám, én elmondom neked, kicsikém, hogy az nem úgy van ám, hallom apa hangját, és látom, hogy a kezében kétliteres kólás flakont lóbál, biztosan bor van benne, elkapom a tekintetemet, kezcsóklomdecsinosnaktecciklenni, hallom és látom, nagyon közelről látom a hamuszürke foltot elsuhanni, a kezeink összekoccannak, apa, apa, figyelj, hallom a kisfiú hangját a hátam mögül, és apát is hallom, nevetnek, és csapzott hajfürtjeim keretében az olajzöld kabátomat látom, és a sötétszürke nadrágszáraimat és fürge bakancsaimat egyenletes ütemben el- és újra előtünedezni, miközben odaátról apró hógolyókkal bombáznak olyan erővel, hogy némelyikük visszapattan, míg a többi megtapad az olajzöld szöveten, és lassan belefolyik, jéggé dermedt arcomon repedés fut végig, és a repedésből vörös fény szökik ki, a szemberobogó piros vonat nem fékez, viszont akkorát tülköl, hogy ijedtemben majdnem leugrok a hídról, bele az acélszürke vízbe, és az arcomba koszos, szürke havat szór.