Szolasztalgia és szingularitás között

 

​

"Solastalgia is a form of emotional or existential distress caused by negatively perceived environmental change."

​

(Forrás: Wikipédia)

​

"The technological singularity, often simply called the singularity, is a hypothetical event in which technological growth accelerates beyond human control, producing unpredictable changes in human civilization."

​

(Forrás: Wikipédia)

​

​

(1)

​

2018. február 6-án egy dél-afrikai származású – ekkor még nem top 10-es – techmilliárdos kilőtt az űrbe egy piros autót; a SpaceX- és Tesla-tulajdonos Elon Musk sokat hangoztatott célja, hogy a belátható jövőben marsi kolóniát alapítson. (Kollégája, Jeff Bezos, aki az Amazon révén vált a világ egyik leggazdagabb emberévé, szintén beszállt az űrbizniszbe, és a Tesla-kilövős akcióhoz hasonló figyelmet keltett, amikor 2025. április 14-én egy 11 perces űrkirándulásra küldte menyasszonyát, Lauren Sanchezt öt másik nő társaságában, mielőtt az esküvője ürügyén a násznéppel együtt megszállta volna Velencét. Az, hogy ez az akció a nyilvánosságban több kritikát kapott, mint Muské, vagy annak tudható be, hogy időközben nőtt a globális közvélemény környezettudatossága, vagy annak, hogy nőket hajlamosabb kritizálni, mint autókat.)

​

Musk hisz a technológiai szingularitásban (We are on the event horizon of the singularity), azt az emberiség számára egzisztenciális fenyegetésnek tekinti, ezért bolygónk túlnépesedését, a szélsőséges vagyoni egyenlőtlenséget, a fegyveres konfliktusok sokaságát, a hatodik tömeges fajkihalási hullámot, az ökoszisztémák veszélyeztetettségét, az óceánok műanyag-szennyezettségét, a termőföldek kimerülését, a vízhiányt vagy a globális klímaváltozást nem tekinti leküzdendő problémáknak, inkább az emberiség kihalásától tart, ami megakadályozná a világűr meghódítását. Neuralink nevű cége pedig hosszú távon az emberi agy és a mesterséges intelligencia összekötését célozza. Pogátsa Zoltán, aki mind a globális elitről, mind a fenntartható gazdaságról, mind a digitális kapitalizmusról könyvet írt, külön kis gyűjteményt szentelt Elon Musk viselt dolgainak. Látni kell azonban, hogy Musk összességében inkább excentrikusságával, semmint nézeteivel tűnik ki a korunk világelitjének számító techmilliárdosok közül – amint az Pogátsa utóbb említett könyvének 5. Big Tech című fejezetéből is kiderül. (Pogátsa Zoltán, Digitális kapitalizmus. Kossuth Kiadó, 2024) Muskot az általa tulajdonolt X-en mintegy 229 millióan követik.​

 

​

​

​

​

​

​​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​​

​

​

​

​

Forrás: Wikimedia

​

2018 augusztusától egy svéd kamaszlány péntekenként nem ment be az iskolába, ehelyett egy SKOLSTREJK FÖR KLIMATET feliratú táblával leült a földre a svéd parlamenttel szemközt. Akciójával az volt a célja, hogy a parlamenti választások előtt felhívja a társadalom figyelmét a fenyegető klímaváltozásra és a cselekvés fontosságára. Gesztusával azt is kifejezte, hogy a felnövekvő generáció tagjaként mennyire elárulva érzi magát a döntéshozók által és milyen bizonytalannak érzi a jövőjét, egyben rámutatott arra, hogy a jövő fenyegetettsége végső soron aláássa, abszurddá teszi az iskolába járást, amelynek célja a világ megismerése és a jövőre való felkészülés lenne, ehelyett egy vágyképen alapuló, hamis jövőre készíti fel a tanulókat. Fontos azonban megjegyezni, hogy a sztrájkoló kamasz – akit eleinte többen iskolakerüléssel vádoltak meg – a tudományt rendkívül fontosnak tartja; kiállásával éppenséggel azt követelte, hogy hallgassunk a tudósokra.

​

A hamar világhírűvé vált Greta Thunberg fellépésének elementáris hatásához biztosan hozzájárult egyenessége és kevéssé palástolt dühe is (How dare you! – adresszálta egy évvel később a világ vezetőit indulatos beszédében az ENSZ New York-i klímacsúcsán, ahová az Atlanti-óceánt átszelve, hajóval érkezett.) Greta magányos klímasztrájkjából szinte pillanatok alatt kinőtt a Fridays for Future mozgalom, amely 2019-ben több alkalommal szervezett összességében százezres-milliós nagyságrendű megmozdulásokat világszerte. Nekik is köszönhetően a klímakrízis nagyobb súllyal jelent meg a mainstream média felületein és a közbeszédben, amihez természetesen a klímaváltozás valósága is hozzájárult: ebben az évben az amazonasi esőerdőben pusztító erdőtüzekről és a hatalmas kiterjedésű ausztrál bozóttüzekről készült beszámolók uralták a híreket, és sok embernél ekkor indult el egyfajta környezettudatosodási folyamat. Ugyanennek az évnek a végén a Time magazin Greta Thunberget választotta az Év Emberévé.

​

A kínai Vuhanban ugyanekkor, 2019 decemberében kitört egy vírusos járvány, amely Covid-19-ként vonult be a történelembe, és amely – az eddigi tudásunk alapján a legnagyobb valószínűség szerint, bár nem bizonyítottan – egy vadállatról ugrott át az emberre, a piacon. A kirobbanó világjárvány ízelítőt adott abból, milyen az, amikor a dolgok végzetesen kizökkennek a normális(nak tekintett) kerékvágásból, és megmutatta, hogy „ember” és „természet”, „tudomány” és „társadalom” modern szétválasztása valójában nem működik, ahogyan azt Bruno Latour filozófus, antropológus és szociológus 1991-ben megjelent Sohasem voltunk modernek című alapművében kifejtette (Bruno Latour: Sohasem voltunk modernek. Osiris Kiadó, 1999). Ezek a mesterséges elválasztások, amelyek lehetővé tették a modern ember számára a világ soha korábban nem tapasztalt mértékű uralását, egyúttal olyan hibridek elburjánzását okozzák, mint például – Latour egykori példáinál maradva – az ózonlyuk, az AIDS-vírus vagy a légszennyezés okozta savas esők, amelyek egyszerre természeti tárgyak és az ember életvilágába beavatkozó ágensek, és amelyek ennélfogva folyamatosan zavart okoznak.

​

A 2017-ben, magyarul Földközelben címmel megjelent, nyelvi regisztereiben és megközelítéseiben is rendkívül sokrétű esszéjében (Bruno Latour: Földközelben/Karanténban. Kijárat Kiadó, 2023) a modern politikai teret megosztó Globális/Lokális, Bal/Jobb, Progresszív/Regresszív, Modern/Antimodern elválasztások elutasításával Latour újrarajzolja a pályát: az egyik oldalon állnak szerinte a Marsot terraformálni és/vagy egy földi techutópiára berendezkedő Földön Kívüliek, a másikon a Földiek, akik szerint túlélésünk egyetlen esélye az, ha közösen felmérjük helyünket a bioszférát behálózó és folyamatosan ügyködő ágensek bonyolult szövedékében. Nem annyira számításba, sokkal inkább figyelembe kell vennünk őket, mert függünk tőlük, mert a területeink fedésben vannak; a bioszféra ugyanis nem a merev határok, az egyértelmű definíciók és a világos célok birodalma (leszámítva az életteremetést mint közös célt). Latour javaslata az, hogy érjünk végre valóban Földet – és nézzünk szét magunk körül.

​

​

(2)

​

A 2022-ben elhunyt filozófus kései esszéiben tehát egy vadonatúj, a modernség korábbi frontjait átíró – azokra merőleges, így azoknak nem megfeleltethető – politikai törésvonalat rajzol fel, és amellett érvel, hogy a fenyegető ökológiai krízis közepette közös dolgaink megvitatásakor már ebből a felosztásból induljunk ki. Ennek megfelelően megkülönbözteti a globális-pluszt és a globális-mínuszt, valamint a lokális-pluszt és lokális-mínuszt, és szerinte a Földieknek a globális-plusz és lokális-plusz nézőpontját is el kell sajátítaniuk: fontos az, hogy hol vagyunk, kikkel élünk együtt és kikkel lépünk helyben szövetségre, de ezeknek a lokalitásoknak össze is kell fogniuk, együtt kell működniük és átjárhatónak kell lenniük, hiszen az élet sajátossága éppen az, hogy sosem teljesen világosak a határok. Így a lokális nem a (kulturális-etnikai) kizáráson alapul, és a globális nem homogenizál a (technológiai-tudományos) fejlődés jegyében.

​

Latour egyik legelkeserítőbb és legélesebb tézise, hogy az általa Földön Kívülieknek nevezett globális elit tagjai már lemondtak arról, hogy (mi emberek – a többi élőlényről nem is szólva) mind egy hajóban eveznénk. A Latour által használt kifejezés nagyon is találó annak fényében, hogy a globális technológiai elit tagjai azok, akik Messiásként/Apokalipszisként várják és prófétaként jósolják meg az általános mesterséges intelligenciából kifejlődő szuperintelligenciát, más néven a szingularitást, és ők azok, akik egyenesen kívánatosnak tartják a „hokiütő-diagramok” sora által ábrázolt nagy gyorsulást, amely elhozza majd az ember-gép fúzióján alapuló transzhumanizmust, végső soron a technológia totalitása által megvalósuló emberi(?) halhatatlanságot. Vagy szimplán csak megalkotnának a jelenlegi, fenntarthatatlan világ mellé még egy másikat is (Metaverzum), mint Mark Zuckerberg. 

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​​​​Forrás: Wikimedia

​

emberi és nem-emberi, élő és az élők által folyamatosan megalkotott nem-élő ágensek nyüzsgő sokasága alkot, amelyek mind a szakadatlan életteremtésben vesznek részt. A Galielei-féle tárgyakkal szemben (amelyek a modern tudomány módszereivel vizsgált, lehatárolt objektumok) ezeket a Gaia-hipotézis megalkotója után Lovelock-féle ágenseknek nevezi el, szemléletesen rámutatva a két gondolkodásmód közötti különbségre.

​

Latour, aki tudományos pályája során az antropológia módszereivel vizsgálta a munkahelyeiken tevékenykedő tudósokat és ezáltal a tudományt mint folyamatot, nem tudomány- vagy technológiaellenes – hogyan is lehetne az, aki az ember alkotta tárgyakat, gépeket, eszközöket, épületeket is ágenseknek tekinti? – hanem a modernség célrendszerét, eljárásait és pozícióját kérdőjelezi meg; a saját kifejezésével élve Földivé akarja tenni a tudományt, hogy ne úgy tekintsünk a Földre, mintha a Szíriuszról (vagy éppen egy, az űrben száguldó Tesláról) vennénk szemügye azt, hanem úgy, mint akik ténylegesen itt, a Földön élnek. Valódi realizmust, valódi pragmatizmust, valódi materializmust követel, és azokat nevezi idealistáknak, akik folyton a Gazdaság, a Technológia, a Haladás (megannyi ember alkotta absztrakció) kényszerűségeiről beszélnek. Így kerül egymással szembe a There is no Planet B Földi és a Thatcher-féle There is no alternative neoliberális, Földön Kívüli krédója.

​

A Karanténban című esszéjében, amelyet a világjárvány tapasztalatai ihlettek, és amelyet filozófiai mesének nevez, Franz Kafka Átváltozások című elbeszéléséből indul ki. A csótánnyá változott Gregor Samsában magunkra ismer: azokra, akik egyszer csak arra eszméltek, hogy már nem azok a modern, lehatárolt individuumok, amelyek senkitől és semmitől sem függenek. A helyzet szinte kilátástalan nehézségét nem kívánja eltagadni, ezért is annyira szívbemarkoló a kétségbeesetten csipogó és lábaival kalimpáló Gergor-csótány általa felidézett képe: akitől ráadásul a családja is meg akar szabadulni, hiszen már nem képes munkába járni és részt venni a termelésben. Latour ennek a csapongóbb, érzelmesebb és kísérletezőbb szövegnek a végén újra megpróbálja megalkotni az egymással szemben álló két csapatot: ezúttal Extraktoroknak és Foltozóknak nevezi el őket. Az Extraktorok azok, akik nem veszik figyelembe, hogy rajtuk kívül mások is léteznek, nem szolidárisak sem ember-, sem más lénytársaikkal, és csak az erőforrások szakadatlan kitermelésében érdekeltek, míg a Foltozók az életteremtés jegyében (amelynek a halál is a része) megkísérlik ezeket a nagyon is különböző, ám egymással folyamatosan fedésben álló világoknak az érdekeit figyelembe venni és közöttük közvetíteni. Foltozónak lenni tehát egyfajta diplomáciai munka, amelynek a nulladik lépése az, hogy ezeknek az érdekeknek és függőségeknek a létezését fel- és elismerjük.

​

​

(3)

​

"Elképzelhető-e, hogy az MI jobban ismerjen minket, mint mi saját magunkat?

Miért nem lesz számunkra biztonságos a volán mögé ülni az önvezető járművek világában?

Jogában és hatalmában áll-e majd a gépeknek az emberi élet kioltásáról dönteni?

Vajon a virtuális, a kiterjesztett és a kevert valóságból létrejövő X-valóságot meg tudjuk különböztetni környező világunktól?

​

A 21. században a mesterséges intelligencia segítségével a technológiai fejlődés soha nem tapasztalt jólétet teremt majd: az emberek és gépek közötti szorosabb és összetettebb kapcsolat forradalmasítja az egészségügyet és az oktatást, és merőben új kommunikációs és szórakozási formáknak ad teret. Miközben az MI fokozatosan megszabadít minket a rutinszerű munkától, gazdasági és társadalmi berendezkedésünk újjászervezése kockázatokat is hordoz, például az autonóm fegyverek és az intelligens technológiák területén. A mesterséges intelligencia elterjedése feltartóztathatatlan, nekünk pedig érdemes felkészülnünk – a ragyogó lehetőségekre éppúgy, mint arra is, hogy az általunk ismert életre akár halálos fenyegetést jelenthet.

​

Li Kaj-fu, a Google China korábbi elnöke és Csen Csiu-fan sci-fi-író tíz izgalmas novellában és a történeteket kísérő elemzésben mutatja be vízióját arról, milyen lesz a világ 2041-ben, összevetik a technológiai fejlődés valószínűsíthető útját a társadalomra gyakorolt hatásával. Emlékeztetnek arra, hogy még mindig kizárólag az emberiség alakítja saját sorsát, miközben nagyon időszerű betekintést kapunk arról is, hogy miként építhet hidat a mesterséges intelligencia a múlt megoldatlan problémái és a jövő új lehetőségei között."

​

(Forrás: Moly.hu)

​

Ezzel a korántsem szerénykedő, ám nem teljesen ellentmondásmentes fülszöveggel jelent meg a HVG Könyvek sorozatában az impozáns terjedelmű (496 oldal), Mesterséges intelligencia 2041 című kötet 2022-ben. Latour Karanténban-jához hasonlóan ez a könyv is a világjárvány alatt készült, és eredetileg 2021-ben jelent meg. Hasonlóan formabontó a megközelítése is – filozófiai mese helyett itt azonban egy, a mesterségesintelligencia-kutatások jelenéből kiinduló, átfogó elemzéssorozat egészül ki az iparág jövőjére vonatkozó előrejelzésekkel, ráadásul az egyes tematikus egységekben a különböző technológiákat a laikusok számára is befogadhatóan bemutató magyarázatokat egy-egy, az elképzelt jövőben játszódó novella vezeti be. A kötet így egyfajta totalitást sugalló világképet (víziót) idéz meg: a tematikus blokkok azt a képzetet keltik, hogy az emberi civilizáció minden területéről szó esik ebben a vázlatosan enciklopédikus elrendezésben, a szépirodalmi szövegekben a technológia az emberi valóságba beágyazottan is megjelenik, az előrejelzés és a sci-fi műfaji zsánerei révén pedig jelenünkből egyenes út vezet a jövőbe. Végezetül, ahogy a francia filozófus, úgy a kínai szerzőpár is azzal foglalkozik, hogyan alakul az emberiség közeljövője, de ők lényegesen pozitívabb jövőképet nyújtanak – már amennyiben egy technológiai utópia pozitívnak tekinthető.

​

Li Kaj-fu mesterségesintelligencia-kutató, IT-szakember (megfordult az Apple-nél, a Microsoftnál és a Google-nél is) nem az a fajta vizionárius alkat, mint a korábban már emlegetett Elon Musk vagy Peter Thiel: nem kívánja áttelepíteni az emberiséget a Marsra, és az Apokalipszis lovasait sem látja felsejleni a horizonton. Azonban ő sem kis tétekkel játszik: a totális és folyamatos adatgyűjtés (más szerzőnél: megfigyelési kapitalizmus), az önvezető autók, az autonóm fegyverek, a való világgal összefolyó kiterjesztett valóság (extended reality – XR), a minden titkosítást feltörni képes kvantumszámítógépek – csupa olyan fejlemény, amely radikálisan átalakít(hat)ja az emberi civilizációt. Végső soron az emberi világ totális áttechnologizálódása sejlik fel a kötetben, amely a szerző szerint nem a szingularitásban, hanem a bőség társadalmában fog kicsúcsosodni. Ez egyfajta egyensúlyi állapotot hoz el (tehát a növekedés végét jelenti): az addigra megvalósuló olcsó, tiszta energia, szintetikus biológia (amelynek köszönhetően szintetikus húson és a vertikális farmokon termelt növényeken fogunk élni, így nem kell bántani többé az állatokat), valamint a mesterséges intelligencia által szervezett és megvalósított, szinte ingyen termelő ipar lehetővé teszi, hogy az emberek az önkiteljesítésnek és a kapcsolataiknak szenteljék magukat.

 

​​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​​

​

​

​​​Forrás: Wikimedia

​

Li Kaj-fu nem a technológia mindenhatóságát hirdeti az ember felett (az OpenAI-jal szemben ő nem tartja meggyőzőnek azt az érvet, amely szerint a technológia exponenciális, mennyiségi növekedése egyszer csak a szuperintelligenciát eredményező minőségi ugrásba fog átcsapni), hanem azt, hogy az élet technológiaalapú, racionális megszervezése révén egy szinte gondtalan kor, valóságos paradicsomi állapotok fognak beköszönteni az emberiség számára. Hogy addig ez a technológiai átmenet komoly gondokat okozhat, azt nem tagadja, de nem is tekinti komolyan vehető ellenérvnek, inkább egy megoldandó és megoldható problémahalmaznak. (Ezek a problémák főképpen társadalmi, morális, esetleg pszichológiai jellegűek, tehát nagyon is emberiek, és részben ezek tárgyalásával foglalkoznak a novellák.) Úgy gondolja, hogy a mesterséges intelligencia felülmúlhatatlan a racionális, számításalapú feladatokban, amelyet jól kiegészít az emberi kreativitás, érzékenység és stratégiai gondolkodás.

​

A szerző világképe tehát a transzhumanizmus felől szemlélve humanista alapokon áll, a könyvet olvasván mégis egyre kellemetlenebb érzésem támadt, ami alighanem abból fakadt, hogy az valójában egy víziónak nevezett politikai program, ami még csak nem is tud arról, hogy az. Amikor ugyanis az emberi életvilág technológiai megszervezésének kérdéseivel foglalkozik, akkor tulajdonképpen az uralom egy formájáról beszél, miközben ezt a tényt elrejti azáltal, hogy az általa felvázolt fejlődés kikerülhetetlenségét tételezi, mintha végső soron csak a technológiának volna valódi ágenciája. Víziójában a technológia teljes mértékben átszövi és alapjaiba határozza meg a társadalom működését, így már nem is annyira a technológia egészít ki az emberi képességeket, hanem az ember keres helyet magának a mindent bekebelező technológia réseiben, mint valami szívós gaz a betonrengetegben. Ebben a világban minden személyre szabott, optimalizált és súrlódásmentes működik, ha a természet (pl. egy földrengés) vagy az ember (pl. egy gonosztevő) bele nem rondít a képbe. Bár a szerző kiemeli az előszavában, milyen szerteágazó kutatómunka előzte meg a kötet megírását, mégis elgondolkodtatónak tartom, hogy egy (technológiai) terület szakértője vázolja fel meglehetős magabiztossággal, milyen lesz a jövő oktatása, orvoslása vagy közlekedése, végső soron a jövő emberi civilizációja.

​

Ezt a fajta homogenitást csak kevéssé képesek ellensúlyozni Csen Csiu-fan novellái, amelyek némi élettel tölthetnék meg a technológiai fejtegetéseket, ám inkább illusztrálják azokat. Jóllehet az egyes történetek más-más országban játszódnak, tehát elvben megjeleníthetnék a kultúrák és életmódok sokféleségét, a technológiai totalitás előterében ezek a különbségek mindössze helyes kis díszítőelemekként hatnak. Ugyancsak kevéssé aknázza ki a szerző a szépirodalmi szövegekben rejlő többértelműséget: a legtöbb történet ugyan megjeleníti az adott technológia hátulütőit, de végül vagy az derül ki, hogy azokat egyértelműen túlszárnyalják az előnyök, vagy pedig az individuális – nem igazán összetetten ábrázolt – főhős aprócska, szimbolikus győzelmet arat, amelynek valójában nincs jelentősége a nagy egész vonatkozásában. A társadalmi-politikai kérdések is jellemzően egyéni morális dilemmákként jelennek meg a novellákban.

​

Kifejezetten jó ötlet volt szépirodalmi szövegekbe ágyazni az egyes technológiák működésének bemutatását, hiszen a technológiák ténylegesen így működnek. Nem jó viszont azzal szembesülni, hogy az itt bemutatott világok mennyire redukáltak. (Természetesen minden szépirodalmi mű világa szükségszerűen redukált, de nem mindegy, milyen módon.) Mi az, ami rá sem került a radarra? Nem kapott külön fejezetet az élelmezés/mezőgazdaság; ezt a kérdést Li Kaj-fu egy mondattal intézi el az utolsó, A bőség álma című fejezetben, amelyben – az odavezető út felvázolása nélkül – megjósolja a szintetikus biológia révén megvalósuló új, forradalmi élelmiszerellátást. Az ökoszisztémák veszélyeztetettségéről, a biodiverzitás csökkenéséről, az emberi területhasználat túlburjánzásáról – ami a városi-technológiai civilizáció előretörésének és az emberi népesség növekedésének a következménye –, nem esik szó. A novellákban egyébként sem nagyon jelennek meg nem emberi élőlények.

​

A klímaváltozás felbukkanására a hetedik fejezetig (Kvantumnépirtás) kell várni. Ebben a szövegben zavarba ejtő módon találkoznak a klímaterrorizmus, a kvantumszámítógépek és az autonóm fegyverek okozta fenyegetések. A globális felmelegedés megállításáért a novella világában egy olyan tudós küzd, aki, miután elveszítette a családját egy erdőtűzben, őrült bosszút esküszik: hogy megszüntesse a krízist okozó gazdasági növekedést, lelövi az internetet, de előtte még célzott dróntámadásokkal mindenkit megöl, aki újra tudná indítani azt. Ez a kötet egyetlen igazán disztópikus fejezete, amelyben a globális felmelegedés csak a háttérben, mint motívum jelenik meg, mert a technológiai rész alapvetően a kvantumszámítógépekről és az autonóm fegyverekről szól. (A globális felmelegedés problémájának megoldását Li Kaj-fu a már említett, A bőség álma című fejezetben intézi el az ahhoz vezető fejlemények felsorolásszerű megjóslásával, amit nehéz nem a vágyvezérelt gondolkodás példájának tekinteni.) A negatív főhősnek talán Unabomber lehetett a mintája – végül fölsejlik tehát itt is a gépromboló (és tömeggyilkos) Antikrisztus alakja.

​

​

(4)

​

Képzeljük csak el ezt a világhálót, amit ez a fiktív tudós tönkretenni vágyott! Anyaga finom, alig látható, akár egy pókháló, amely a zsákmányállatok számára halálos csapda, de az erdőben sétáló gyönyörködhet a látványában, ha a napfényben megcsillan. A felhő már egyenesen az égbe vezeti a tekintetünket, míg a mesterséges intelligencia az anyagtalanság képzetét kelti – ami persze abszurd elképzelés. Ezt a folyamatot nevezhetjük akár dematerializációnak is, de talán jobb, ha mégsem teszünk így, miután a digitális technológiák fejlesztése és működtetése irgalmatlan mennyiségű anyagot és energiát igényel, valamint rengeteg hulladékot termel, ezek az összefüggések azonban kevéssé vannak benne a köztudatban.

​

A mesterséges intelligencia működésének alapját az óriási adatbázisokon elképesztő gyorsasággal lefuttatott hatalmas mennyiségű számítás adja: ennek azonban már olyan brutális energiaigénye van, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP), amely a mesterséges intelligenciában egyébként a környezetvédelem kihívásainak kezelése során potenciálisan felhasználható fontos eszközt lát, ugyanennek az eszköznek a nem elhanyagolható mértékű környezetterhelésére is felhívja a figyelmet, amely az előállítástól a felhasználáson át a hulladékká válásig terjed.

​

Az MI használata jóval – egyes becslések szerint mintegy tízszer – energiaigényesebb, mint egy egyszerű internetes keresésé, és hogy ebből mennyi a fosszilis és mennyi a megújuló energiaforrás, nem tudjuk, legfeljebb sejtjük. Az Egyesült Államokban már elindultak olyan fejlesztések, amelyek újonnan létrehozott atomerőművekkel fedeznék ezt a fokozódó energiaigényt. Hozzáadódik ehhez, hogy nem csak maga a működés, hanem a modell fejlesztése – a gépi tanulás – is rendkívül energiaigényes folyamat. Emellett a szerverparkok hűtése rengeteg vizet igényel, miközben egyre több régió küzd brutális vízhiánnyal. (Ehhez képest a Google jelenleg nem teszi opcionálissá az MI-alapú keresést, hanem minden keresést követően – amikor a modell képes rá – alapértelmezetten ad egy MI-alapú, tehát a sima kereséshez képest lényegesen szennyezőbb összefoglalót. Ezt azt jelenti, hogy aki a Google keresőjét használja, akkor sem tudja kikerülni az MI-használatot, ha akarja. Ugyanennek az eszköznek köszönhetően megtudtam, hogy percenként 9,4 millió keresésre kerül sor a Google-on: egy újabb szám a fejemben, amíg el nem felejtem. Addigra talán érvényét is veszíti az információ.)

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

Forrás: Wikimedia

​​

További problémát jelent, hogy a megfelelő számítógépek, szerverek létrehozása ugyancsak roppant energia- és anyagigényes folyamat, amely a legkevésbé sem környezetbarát: kezdve a fémek és ásványok bányászatán, folytatva az egyes alkatrészek, köztük a számításokhoz szükséges microchipek gyártásával, amely szinte atomi léptékű miniatürizálást igénylő, precíziós eljárások révén történik, és amelynek a víz- és energiaigénye ugyancsak elképesztő mértékű (kiváló összefoglalót ad erről Pogátsa Zoltán Digitális kapitalizmus című könyvének 2. Chipek című fejezetében), a különböző alkatrészek kontinensek közötti szállításával és végül a – legtöbb esetben Kínában törtnő – összeszerelésével, majd a kész termék újbóli szállításával. A káros anyagokat (ólom, higany) tartalmazó elektronikai hulladék pedig rendre a globális dél szabályozatlan hulladéktelepein köt ki, mérgezve a talajt és az újrahasznosítható fémek után kutató embereket. Csak egy példa az UNEP cikkéből: 2 kg számítógéphez 800 kg nyersanyagra van szükség. Ez lenne – többek között – a „dematerializció” anyagára.

​

Az egykor emancipatorikus és egalitárius célkitűzésekkel indult – igaz, hadi ipari kutatásokból kinőtt (Bővebben lásd: Fred Turner: A hálózatok diadala. Fordulat, 23. szám, 2018/1) –, ám időközben a technológiai elit által bekebelezett és egymás között többé-kevésbé felosztott („elszaródott”) internet így válik az emberi bioszféra-átalakítás motorjává. A digitális kapitalizmus elitje érdekelt a folyamatos növekedésben és ezt nem is rejti véka alá, a mesterséges intelligenciával pedig – ahogyan korábban az internet esetében is, részben állami támogatással – meg is alkotta célja eléréséhez a tökéletes technológiát. Ehhez először be kellett keríteni és ki kellett sajátítani a hatalmas digitális adatbázisokat – ez a big data, amelyet Jodi Dean Kommunikatív kapitalizmus és osztályharc című tanulmányában (Fordulat, 23. szám, 2018/1) a kommunikatív kapitalizmus alapvető erőforrásaként azonosít –, hogy aztán a sokszor nonprofitnak indult fejlesztések révén létrehozott termékekre épülő üzleti vállalkozások profitját megtartsák maguknak, míg a társadalmi károkkal való foglalkozást meghagyják a többieknek, és ezt az egészet egyfajta történelmi szükségszerűségnek állítsák be, a szabályozásnak pedig már a felvetését is kikérjék maguknak.

​

Karen Hao amerikai technológiai újságíró, aki könyvet írt az OpenAI-ról és vezetőjéről, Sam Altmanról, egyenesen a gyarmatosításhoz hasonlítja ezeket a folyamatokat, és kiáll a szabályozás fontossága mellett, valamint kritikával illeti a mindenre-jónak beállatott általános mesterséges intelligenciát (AGI) mint célt, szembeállítva ezzel a kisebb, ám adott területeken valóban jól működő, speciális mesterségesintelligencia-alkalmazásokat. Pogátsa Zoltán a már hivatkozott könyvének 1. A technológia kormányzása: hogyan tudjuk mindannyiunk számára előnyössé tenni a haladást című fejezetében ugyancsak a digitális technológiák – szabályozáson túlmenő mértékű – társadalmi kormányzását (governance) javasolja az Acemoglu–Johnson szerzőpáros gondolatmenete alapján. Eszerint nincs jó vagy rossz technológia, csak jó vagy rossz felhasználás, éppen ezért széleskörű társadalmi vitára volna szükség a digitális technológiák által felvetett kérdésekről, amit nem lehet a – nagyvállalatok befolyása alatt álló – piacra bízni, vagy arra várni, hogy majd a technoutópiáknak megfelelően a technológiai fejlettség mintegy magától hoz létre jobb társadalmi viszonyokat, hiszen a történelem folyamán ezeket mindig is társadalmi mozgalmak harcolták ki.

​

Nagy kérdés, hogy egy olyan technológia, amelynek alapja hatalmas adatbázisok kisajátítása és az ezeken végzett hihetetlenül bonyolult és ezért borzasztó erőforrás-igényes számítások megvalósítása, és célja végső soron a produktivitás eszeveszett felpörgetése, megszelídíthető-e, lelassítható-e egyáltalán. Értek ezalatt egy olyan működést, amely az életteremtés folyamatainak adna elsőbbséget a termeléssel szemben, és amely lényegesen kisebb bioszféra-átalakító hatással bír. Jodi Dean a már hivatkozott tanulmányában szereplő big data elemzésben felhívja a figyelmet az ilyen mintakereséseken alapuló előrejelzések azon korlátjára, hogy az egyes adatok számításba vétele azok kontextusba helyezése, értékelése nélkül történik. Felmerül tehát a kérdés, hogy paradigmaváltó ötleteket hogyan várhatunk ettől a megközelítéstől. Azt az eddigiek alapján viszont várhatjuk, hogy még inkább elönt mindent a gagyi (a sors iróniájaként az AI 2041-nek gomba módra szaporodnak a kivonatai), turbó fokozatra kapcsol a manipuláció és a propaganda, viszont nem válik hatékonyabbá a munka úgy általában véve, ellenben még nehezebb lesz megtanítani a gyerekeket szöveget alkotni (gondolkodni), ha egyáltalán megmarad még ez az ambíció. (Az is elképzelhető persze, hogy amint a social media kapcsán – jelentős késéssel és egyelőre csak szórványosan –, úgy a nagy nyelvi modellekkel kapcsolatban is megszületik majd a belátás, hogy alapvetően nem a gyerekek kezébe való eszköz. És akkor mi lesz?)

​

Jó lenne tudni, vajon mit szólnának a mesterséges intelligenciához olyan, a fenntarthatósággal és társadalmi igazságossággal technológiai szempontból is foglalkozó klasszikus szerzők, mint az óriásgép koncepcióját megalkotó Lewis Mumford technológiakutató, vagy A kicsi szép című könyv szerzője, Ernst Friedrich Schumacher közgazdász. Jelenleg nem az ő megközelítéseiket díjazzák.

​

​

(5)

​

Meg kell még magyaráznom az esszém címét. Ezt a szembeállítást nem Bruno Latourtól kölcsönöztem, akinek Földközelben és Karanténban című esszéit rendkívül gondolatgazdagnak és inspirálónak találom – ebben a szövegben éppen csak megkapargatni voltam képes a felszínüket, hogy egyes gondolatmeneteik segítségével megkíséreljem megérteni és kifejezni a mesterséges intelligencia elnevezésű digitális technológiákat övező, alternatívamentesnek és egyelőre kiapadhatatlannak látszó közérdeklődés felett érzett rosszkedvemet egy olyan civilizáció tagjaként, amely a saját létfeltételeit pusztítja szisztematikusan. Erre a bizonytalan, sötét érzésre utal a szolasztalgia szó (hát nem szép?), amelyet nevezhetünk akár az annak elvesztése fölött érzett szomorúságnak is, ami egyszer otthonos volt, és amelybe már az a csontig hatoló hideg is belevegyült, amit a szingularitás – ez a kérlelhetetlenül fölöttünk lebegő fantázia – áraszt. Talán Gregor-csótány elfúló csipogása és lankadó kalimpálása állhat ehhez az érzéshez közel, amikor az első pánikot követően kezd kifáradni. Mielőtt megtanulna felmászni a falra.​​

​